Lehet ilyen összefüggés a gyerekkorom és a kialakult személyiségem közt, illetve ez már jó eséllyel fixen rögzült?

Szóval kisgyerekként sokat voltam egyedül, leginkább általános iskolás koromban. Testvérem nem született, a felnőtteknek pedig mindig jobb dolguk volt, ezért amire leginkább emlékszem az az, hogy az idő nagy részében egyedül foglaltam el magam. Egyedül játszottam, néztem meséket, rengeteget olvastam.

Korábban voltak barátaim, de elsős voltam amikor falura költöztünk, és olyan kicsikként nem járhattunk össze, busszal felügyelet nélkül. Akkoriban pedig ez egy tipikus falu volt, idősekkel és leginkább semmi mással. Így aztán a kiközösítésem is aláírtuk ezzel a költözéssel.

Felnőttként nagyon antiszociális és kissé mizantróp is lettem, akkor érzem magam a legkomfortosabban ha egyedül lehetek vagy maximum 1 emberrel, akivel nagyon közel állunk egymáshoz, de igazából az is hamar lefáraszt és jelenleg nincs is ilyen ember az életemben (aki volt sem párkapcsolat, hanem barát, aki végül eddigi életem egyik legnagyobb csalódását okozta).

A másik pedig ami a magányos gyerekkoromból adódik, hogy lényegében állandóan fantáziavilágot alkottam és abban éltem, ehhez a sok könyv is hozzájárult. És most nem tudom megtalálni a helyem a világban, csalódott is vagyok és kiábrándult, nincs kedvem az egészhez, nem tudok kiszakadni a magam által felépített világnézetből, amihez formálódtam az évek során. :/

Jól látom az összefüggést?

Elég fixnek érzem ezt az "elcsesződést", visszavonni már nem lehet, nem tudok újraszületni, tiszta lappal kezdeni, kialakult a személyiségem ami nem ehhez a világhoz illik. Érez esetleg más is így?