Tényleg nem vagyok normális (háttérsztori hosszan kifejtve), hogy összeírom, miket kell csinálnom és mikkel spórolhatok, ha apukám néhány éven belül hal meg? 19/L

Sztori annyi, hogy anyám régen elhagyott, mostanra tartom vele a kapcsolatot, de max szép szavakat tud mondani, néhány naponta írunk, hogy szia, hogy vagy, jól, stb, tehát él a másik. Anyámra soha nem számíthattam, és anyagiakban soha nem is fogok tudni. Apámon kívül nincs senkim, és a háziorvosunk azt mondta neki 4-5 éve, hogy már halottnak kéne lennie (szívbeteg, cukorbeteg) az eredményei alapján.

Azért szeretnék összeírni mindent, hogy ne hirtelen szakadjon a nyakamba. Azt, hogy mi a legolcsóbb és hol, mik a szükségesek és mik nem azok, azért, mert csak a saját fizetésem lesz, nem lesz az, hogy rohanhatok valakihez, hogy kérlek, segíts ki, és nem is akarok. Ehhez pedig, legalább az elején a lehető legolcsóbban kell majd, hogy utána eldöntsem, mit hol, mi merre. Még tanuló vagyok, és félek attól, hogy apukám egyik napról a másikra meghal, akár balesetben, mert egész nap járja az utakat futárként, aztán nyakamba szakad a felnőtt élet, a lakást fenntartani, a kutyákat ellátni, mindezt kevés fizetésből, mert bár a szakmámban el tudok helyezkedni, ezért választottam az eü-t, pocsékul fizet, és a legközelebbi ahova mehetek 8 órában, az egy csótányokkal teli idősek otthona, vagy talán házi segítségnyújtás. És ettől én félek, hogy "nem lesz talaj a lábaim alatt", ha vele hirtelen történik valami. Apukám nekem nem pénzautomata, nagyon szeretem, de a félelmeim szerintem helytállóak, és ez megijeszt. Kiskorom óta mondja ezeket nekem, hogy nem fog sokáig élni, tömte belém ezeket a negatív gondolatokat, és ezeket az utóbbi években kezdtem igazán felfogni, a nyomását, ha megtörténne.

Tehát összeírom, pl: azt, amit apukám mondott, hogy miután meghal, a számlájáról vegyek le pénzt, mielőtt zárolják, és a magánnyugdíjpénztárt is értesítsem, hogy elutalják nekem azt a pénzt, amit ő az évek alatt gyűjtött. Szóval apukám is arra gondol, hogy nem éli meg az öregkort, és legyen mihez nyúlnom, de ez sem egyik napról a másik fog megtörténni.

Erre valaki azt mondta nekem, hogy nem vagyok normális. Tényleg ennyire vészes? Én csak félek. Ez miért olyan megvetendő? Egyébként is eléggé ügyetlen ember vagyok. Nem vagyok felnőtt, csak jogilag, de már gyerek sem. Nem érzem magam elég felnőttnek, érettnek ahhoz, hogy elbírjam, ha hirtelen megtörténik.