Szociális fóbiával/szorongással küzdők, nektek milyen a viszonyotok a szüleitekkel?

Nekem elég toxikus szüleim vannak. Anyámtól mindig azt láttam/hallottam, mekkora szívás gyereket szülni, illetve még a mai napig (21 vagyok) nem hagy önállósodni, mindenhova jönni akar velem, egyedül nem enged el, mindent el akar intézni helyettem, apám meg rendszeresen vert.

Ezeket leszámítva nem volt nagyon rossz gyerekkorom, tehát megvolt szinte mindenem, nem kellett lemondanunk semmiről.

Nekem ez az online oktatás eléggé betett a kapcsolataimnak. A szüleimmel vagy csak felszines dolgokról beszélek vagy veszekedünk. A kb egyetlen általam szeretett helyre(szobám) berakták a legutáltabb helyet (iskola), na hát ez eléggé nagy szorongást/ stresszt hozott magával. Kutyátsétaltatni szoktam a még oviból megismert legjobb barátnőmmel. Neki is vannak problémái és ilyenkor nagyon jóérzés beszélgetni valakivel. Alapból introvertáltnak érzem magam, de azért nagyon hiányzik a beszélgetések a szünetekben.

Szerintem nem igazán van olyan, hogy normális gyerekkor, de így visszagondolva minden fontos dolgot megkaptam. A szüleim kb egyfolytában veszekednek, mára már nem érdekel , régen én is normális családra vágytam, de a környezetemben nem igazán van, így arra jutottam hogy ha van is olyan hogy normális család akkor is nagyon ritka.

A tesóm volt az aki elviselhetővé tette a veszekedéseket, de ő már elköltözött és nagyon egyedül éreztem magam. Muszáj volt találnom barátokat, olyanokat akikben megbízok teljesen. Pár év alatt sikerült kettőt hármat "összeszedni". Ha velük vagyok, akkor egyáltalán nem szorongok és biztonságban érzem magam.

Nekem általában a szorongás 90%-ban elmúlik ha úgymond, hozzászokok egy emberhez. Így nekem családon belül, és közeli barátoknál nem nagyon jön elő a dolog.

A szüleimmel nekem nagyon jó a kapcsolatom, a konfliktusok általában az én természetem miatt alakultak ki. A viszonyunk soha nem volt olyan erősen hierarchikus mint ahogy máshol szoktam látni, megvolt a kölcsönös tisztelet, és inkább szóban oldottuk meg a problémákat (még ha sokszor agresszívan is), büntetve se nagyon voltam. (itt nem is a fizikai erőszakról van szó hanem például telefon elvétel, szobafogság jellegű dolgokról is)

Nálam inkább pont az a probléma, hogy egy kicsit túlságosan is ragaszkodom hozzájuk, és mindig tőlük függtem. Nem mertem kiskoromban elmenni otthonról, még az iskolában is nehezen tudtam őket elengedni. Szóval nekem az otthon, és a szüleim társasága elég erős safe space.

Mondjuk úgy, hogy megvagyunk.

Ismétlődő konfliktusok vannak, évek óta ugyanaz a lemez, csak kicsit más formában jön elő, de a lényege ugyanaz. Konfliktuskezelés a negatív tartományban van: ilyenkor a kialakult konfliktus kezelése közben kreálunk még 3-at, 4-et a sorba, magyarul azt, hogy konfliktuskezelés, el lehet felejteni, mert többet árt, mint használ.

Egyébként a fenti a kommunikáció teljes buktája miatt van (szerintem legalábbis), mert simán elbeszélünk egymás mellett. Ha én A-t mondok, a másik B-t ért, és ezért azt gondolja rólam, hogy C vagyok. És mondhatom bárhogy, mindig másnak érti.

Amit szavakban elmondanak, az a gyakorlatban nem mindig valósul meg, vagy ha meg is valósul, mellette azzal ellentétesen is viselkednek. Pl.: Elmondják, hogy bármit dönthetek, nekik mindegy, ők elfogadják, utána meg gyászhetet tartanak, mert épp úgy döntöttem ahogy. Vagy csak simán azzal szekálnak, megjegyzéseket tesznek rá.

Mi számít normális gyerekkornak? Amennyire emlékszem, hogy szigorúak voltak, engem nem akartak oda elengedni, ahova mást igen, ilyenek...Nem nagyon van összehasonlítási alapom.

Van olyan személy, akinek a társaságában nem szorongok - a nővéreim, - vagy csak kicsit - 2 közeli barátom.