Normális, hogy így érzem magam?

Egyszerűen nagyon magam alatt vagyok. Azt érzem, hogy elegem van. Végzős vagyok, de semmi jövőkép nincs előttem. Semmi motivációm nincs. Tanulok, amennyit tanulok. Leginkább csak a gép előtt ülök. Szociális életem kb. semennyi nincs. Barátaim alig vannak, kapcsolatom sohasem volt. Sosem kellettem senkinek. Ezen mondjuk nem igazán kéne csodálkoznom. Körülnézek, és azt látom, mindenki sokkal jobb nálam. Nem vagyok se magas se erős, sőt kifejezetten rondának tartom magam. Emellett pedig még kommunikálni sem tudok, okos sem vagyok és semmi magabiztosságom nincs. De igazából jobban belegondolva nincs is mire büszkének lennem. Mert nem értem el semmit. Annyit tudok felmutatni, hogy a szüleim pazarolják rám a pénzüket. Amit meg sem érdemlek. Nem érdemlem meg, amim van. Az egyetlen dolog, amit érdemelnék, az egy kötél a nyakamba. Én úgy határoztam meg, hogy akkor vagyok értékes, ha az esetleges halálom több kárt okozna, mint hasznot. Mert akkor értékvesztés történik. Na most, ha holnap meghalnék az még előnyös is lenne. Hasznom eddig sem volt, viszont így legalább a családomnak nem kéne rám feleslegesen pénz, időt és energiát pocsékolnia, hanem az mehetne tényleg jó helyre. Annyi mindent és annyi mindenkit tudok, aki jobban megérdemelné.

Ezután nyilván egyértelmű, hogy igazából senkit sem érdekel, mi van velem. Bár nem mintha megérdemelném a szeretetet. Így sem értékelem azt, amim van, parazitaként élősködök másokon és akkor még nekem rossz. A környezetemnek ezekről nem beszélek, mert nem érzem jogosnak, hogy ezzel terheljem még tovább őket. Meg van nekik is a maguk baja, nem várhatom el, hogy még az én nyűgömmel is törődjenek.