A pszichopaták tudják magukról, hogy azok? Esetleg, hogy valami gond lenne velük, másoktól eltérnek, hogy belőlük hiányzik valami?

Miért lenne baj, ha vannak erről a témáról is feltéve kérdések? Ez az oldal erre való :)

Engem is nagyon érdekel ez a téma valamiért, minden kérdést és cikket elolvasok erről.

Szerintem javarészt nem tudják, hogy valami gond lenne velük.

L

1. Nekem családban van, az egyik ágról sok rokonom sebész, a közeli rokonom (szintén sebész) pedig szerintem egy elsőosztályú pszichopata, egy ideig a traumán is dolgozott. De mivel egy ilyen diagnózist a legbiztosabban csak egy erre szakosodott szakember képes megállapítani több hónapos kivizsgálás után, nem címkézem ezzel a rokonaimat. Az viszont tény, hogy mindez öröklődhet. Ha nem is konkrétan az elsődleges pszichopátia, akkor a másodlagos - amikor a környezeti hatások által kifejeződik az erre vonatkozó örökölt gén. Gyerekkorom óta ez van, serdülőként lett a legnyilvánvalóbb, amikor sok pasim volt, de egyikhez sem kötődtem, meguntam őket, majd érzeketlenül eldobtam, amikor nem volt többé kedvem hozzájuk. Ami max. gondot okozott, az a figyelem hiánya volt, zavart, hogy nem engem, hanem már mást szeretnek, ezáltal nem tudtam kontrollálni az eseményeket. Érzelmileg megérintett-e? A legkevésbé sem.

2. Van hivatalos álláspont a terapeutámtól, közösen dolgoztuk ki, és állapítottuk meg, hogy milyen vagyok valójában. Ez nagyjából egy 3 évig tartó folyamat volt, mivel a diagnózist megnehezítette pár borderline tünet, ami a traumatikus múltamnak köszönhetően ráépült a személyiségemre. De ez is csak valószínűsíthető, lehet tök más volt, a valódi énem megnyilvánulásához viszont minden rossz gyerekkoromban eltanult és megszerzett mintát le kellett bontani.

3. Népszerű vagyok, több igazi barátom van, mint a neurotipikusok 90%-nál. Viszont sajnos több negatív jutalékkal csöppentem bele a nagyvilágba, mint az átlag, ezért ha valaha féltem is az elhagyástól, például egy párkapcsolaton belül, az annak volt köszönhető, hogy hátrányt jelentett volna, ha eltűnik a legelérhetőbb támogatórendszerem (sokáig parazita életmódot folytattam az exeimmel, barátaimmal). Minél inkább felnőttem, annál intenzívebben kezdtem el kiépíteni egy vállalható maszkot és visszatalálni a stabil, független önmagamhoz, akiből már nem a frusztráció beszél. Tehát jelenleg az általam megkedvelt emberek társaságával vagyok körbevéve, szeretem őket, még akkor is, ha képtelen vagyok átérezni az átlagos emberek által megfogalmazott szeretetet. Szamíthatnak rám, megbízunk egymásban és nem játszmázok. Mivel jó emberismerő vagyok, ezért tudom, mikor van szükségük motivációra, közelségre, távolságra. Van-e konkrét célom velük? Nem. Jól érzem magam a társaságukban, akivel pedig nem (és az az emberek 90%-a) azt szimplán elkerülöm. Jelenleg nincs párkapcsolatom, nehéz egy mentálisan és érzelmileg stabil embert találni anélkül, hogy magasan működő pszichopata lenne. A részemről nincsenek felesleges drámák, ha megcsalna, akkor magamban vagy a sorsban csalódnék, hogy rossz emberre pazaroltam az energiámat és az időmet. Ha elhagyna, szíve joga, független személyiség vagyok. Hosszabb ideje élek egyedül, pontosabban vezetek háztartást egyedül. Igénylem az emberi közelséget és a szexet? Ritkán. Magányos voltam a karantén időszaka alatt úgy, hogy hónapokig nem találkoztam élőben senkivel sem? Picit igen, már amennyire egy ember végül is társas lény, igényli a szocializálódást. Egyébként az életem egyik legnagyobb relaxációja volt, a barátokkal és a hozzám legközelebb álló személyekkel online tartottuk a kapcsolatot, volt időm minden jó sorozatra, könyvekre, önmagam pixelesebb megismerésére.

4. Minden olyan tevékenységnél, ahol a profit a cél, általában szükséges valamennyi felületes báj. 5 emberből én vagyok többnyire az az 1, aki a leghamarabb szerzi meg azt, amit akar. Kevésbé erős embereket percek alatt elcsábítok, de ezzel nem élek vissza, mert nem látom értelmét.

5. Nem vagyok szadista, ezért nem igazán. Bár, vonzódom majdnem minden olyan cucchoz, ami adrenalin löketet tud okozni. Kiskoromban előfordult, hogy állatokat bántalmaztam, érdekelt, hogyan élik át a fájdalmat, illetve hogyan reagálnak rá. Régebben az embereknél is sokszor figyeltem és analizáltam, hogy hogyan reagálnak egy-egy radikálisabb szakításra, hogyan viselkednek bizonyos érzelmek megjelenésekor. Most viszont nem látom az értelmet annak, hogy bántsak valakit. Ha a kezembe adnának vészhelyzet esetén egy fegyvert, hogy végezzek pár emberrel annak érdekében, hogy megmeneküljek én és a családom, akkor szemrebbenés nélkül megtenném. Éreznék bűntudatot? Nem. Megérintene? Nem igazán, intellektuálisan viszont reflektálnék a helyzetre és valahol a totális közömbösségtől függetlenül talán sajnálnám is, hogy ez lett a sorsuk, utána pedig különösebb trauma nélkül valószínűleg továbblépnék. A válaszom tehát nem, nem bántanék senkit és a legtöbb gyilkosnak általában semmi köze a pszichopatákhoz (sem az elsődleges, sem a másodlagoshoz). Ha igen, akkor rendkívül alacsony intelligenciával születtek. Egyébként a gyilkosok vagy pszichotikusak, vagy valamilyen B. típusú személyiségzavaruk van (antiszociális, borderline).

Az is tévhit, hogy a pszichopatáknak nincs empátiájuk. Kétfele empátia létezik: affektív és kognitív. Az előbbi szinte teljesen hiányzik, az utóbbi viszont megvan. Talán túlzottan racionális és pragmatikus vagyok legbelül, de ez nem a teljes érzéketlenséggel nyilvánul meg. Képes vagyok az intim, bizalmi kapcsolatok kialakítására, a legjobb társ vagyok. Megállapítható rólam, hogy milyen vagyok igazából? Nem valószínű. A legnormálisabb emberrel futnál össze, akivel valaha találkoztál, és ez igaz is. Normális vagyok, csak bizonyos érzelmeket nehezebben érzek át. Okoz-e hátrányt? Nem. Sőt, a legjobbat és legtöbbet hozom ki belőle.