Miért van az, hogy nagyon szívmelengetőnek tartom a primitív állatokat? Lehet, hogy csak baromi alacsony az önbizalmam és mimózalelkű vagyok?

Arról jutott eszembe, hogy apám csinált egy kinti elkerített részt a tyúkoknak és mondta, hogy este nem kell őket bezavarni, mert maguktól bemennek ha sötétetik és ezt annyira aranyosnak és szívmelengetően primitívnek tartom. De nyulaink is vannak és azokon is látni amikor pihennek és olyan jól megvannak a maguk kis egyszerű világukban és azonnal nekirontanak a répának és betolják ha adok nekik. Persze nem tudom mit éreznek és lehet baromi lelki sokként élik meg, hogy ketrecbe vannak zárva, de amikor a tyúkok pl. odamennek kíváncsiskodni amikor én mászkálok és bárgyúan rámnéznek annyira elolvadok. Nem olyanok mint az emberek, hogy kicsinyes bosszún jár az agyuk és állandóan gesztikulálnak a gyűlölettől és ezernyi arccal képmutatók és ítéletek hoznak mindenki felett, hanem őszinték és kedvesen primitívek. Miért nem lehetnek ilyenek az emberek?