Mi lehet a baj velem, ha több embert találok unalmasnak, mint ahányat nem?

Egyszerűen nem megy jól a small talk, hidegen hagy, hogy ki mit reggelizett, mit vásárolt, milyen volt a napja (vannak persze, akik a leghétköznapibb sztorikat is el tudják adni az előadásmódjukkal/személyiségükkel, de nagyon kevesen), mennyit bosszankodott a busz 10 perces késése miatt, melyik testrésze fáj éppen, mit csinált a hétvégén. Szívesebben beszélek olyan dolgokról, amelyek az emberiséget vagy a nyugati társadalmakat érintik (mondjuk politikáról, történelemről, ideológiákról), jelenségekről, valami filmről/sorozatról/animéről/zenéről kritikai szemszögből, vagy ha személyesebb témáról van szó, akkor olyasmiről, ami az illetőt tényleg mélyen megérintette, formálta a személyiségét valamilyen irányba. A legapróbb, legmindennaposabb problémái maximum annak érdekelnek, akibe szerelmes vagyok, de ilyen ember sem mostanában volt az életemben. Már az ismerkedések első egy-két hónapjában érzem, hogy nekem nem lesz kapacitásom minden egyes nap végighallgatni a másik fél aktuális bagatell nyűgjét, vagy azt az élménybeszámolóját, amelyhez nem vagyok képes érdemben hozzászólni. Mielőtt félreértés esne, nekem sem szokásom rázúdítani másokra az ezekhez hasonló információkat saját magammal kapcsolatban, eszembe sem jutna, mert még én is jelentéktelennek érzem őket.

Mi az oka annak, hogy ilyen vagyok? Szeretnék könnyebben kijönni a többiekkel, irigylem őket, amiért nekik látszólag könnyen megy ez az egész, de tartok attól, hogy sosem leszek alkalmas új kapcsolatok kialakítására.