Mihez kezdjek magammal, ha 28 évesen még nem bontakoztam ki semmiben? Mi vár rám így az életben?

Megpróbálok egy kis hátteret adni a történetemhez: nagyon vidám, okos kissrác voltam még gyerekként, de kamaszkoromban mintha kicseréltek volna. Egy családi krízisben kellett helyt állnom, és ezzel párhuzamosan az akkori osztálytársaim kiutáltak, és valami megváltozott bennem. Elkezdtem szégyellni magam. Állandóan azzal foglalkoztam, hogy mit gondolnak rólam mások - ha például elmentünk iskolaidőben nyaralni, belebetegedtem az aggodalomba, hogy kiutálnak, ha majd visszaérünk, és egy percét se tudtam élvezni a családi nyaralásnak. Továbbra is tehetséges voltam, iskolai versenyeken vettem részt, éltanuló voltam, de féltem kibontakozni, úgy éreztem, hogy nem vagyok olyan jó, mint mások, nem mertem célokat állítani és belekezdeni dolgokba, és ebben a zavaros állapotban fejeztem be a középiskolát. Gyakorlatilag azóta ebben vagyok. Van képesítésem és állásom, de ezek nem a valódi személyiségemet tükrözik. Nagyon nehéz ezt elmagyarázni, mert valami olyasmi nem működik nekem, ami másnak teljesen természetesen, nevezetesen, hogy kövesse a természetes hajlamait, érdeklődéseit, és felvállalja magát. Nekem ezek közül semmi nem volt meg, egy merő görcs és szorongás voltam egész fiatalkoromban.

Most már fiatal felnőtt vagyok, de még mindig cipelem ezt az örökséget, és ha interjút nézek emberekkel, akkor mindig sírni támad kedvem. Általában mindenben, amibe belekezdek, jó vagyok, és van pár dolog, amiben kifejezetten tehetséges vagyok - abszolút körüli hallásom van, és szerintem a színészethez is van tehetségem, mert pont az identitászavarom miatt nagyon-nagyon jól le tudom másolni mások gesztusait, mimikáját, hanghordozását, stílusjegyeit, egyszóval jó utánzó vagyok. Igazából arra lett volna szükségem, hogy legyen olyan tehetséggondozó ember, aki felmér és ha lát bennem valamit, felkarol, de ez soha nem történt meg, a családom részéről pedig szintén nem kaptam ilyet. Közben meg egy csomó embertől hallom, hogy hiába járatták a túlbuzgó szülei zenélni, mert botfüle van, nekem meg elfacsarodik a szívem, ha rágondolok, hogy hallás után le tudok játszani dolgokat zongorán, de ez soha nem lett kifejlesztve bennem. Teljesen kimaradt nekem a kísérletezés, önkiteljesítés ideje, mert féltem élni.

Mit kéne csinálnom, hol kéne kopogtatnom ennyi idősen, hogy megtudjam, mire születtem? Semmitől nem rettegek jobban, minthogy soha, senki nem fogja rajtam kívül tudni, hogy mennyi mindenre vihettem volna ezeket a területeken, és hogy örökre középszerű maradok.