Volt olyan az életedben, hogy egy gyengeségedből lett az erősséged?

Hasonló, mint az elsőnek. Mindig is utáltam szerepelni, beszélni. Még a felelés is kellemetlen volt iskolában. Aztán a munkám része lett, hogy előadásokat kell tartanom, kisebb-nagyobb közönség előtt. Nem mondom, hogy imádom, de sokkal jobb vagyok benne, mint sokan, akik nem izgulnak és szeretnek szerepelni.

Vagy pl. mindig is idegesített, hogy 10 évvel fiatalabbnak néznek. Sokszor éreztem, hogy a (feltételezett) korom miatt nem vesznek komolyan. Ma már úgy vagyok, hogy még előny is, ha semmit se várnak tőlem. Aztán meglepődnek, hogy nem vagyok egy kis hülye :)

Vagy sokat piszkáltak régen, hogy túl vékony, sovány vagyok. Manapság meg ez a divat és majdnem mindenki ilyen akar lenni :)

A reáltárgyakból mindig úgy éreztem, hogy gyenge vagyok, aztán jött egy kattanás egyetemen és végül természettudományos területen lettem kutató, akinek főleg a kísérletekkel kapcsolatos modellezés és elemzés a feladata, tehát programozás és statisztika nagyrészt.

Sokáig passzív, zárkózott, ember voltam, mindig is olyannak hittem magam, akinek nem való a szereplés, a vezetés és a domináns szerep, főleg, hogy nehezen toleráltam az emberek piszmogását és nem volt türelmem kivárni, amíg valaki kiszenvedi a maga részét, engem hátráltatva. Magányos farkasként mindig is jobban teljesítettem. Aztán erre is rácáfolt a felnőtt élet, egyre több olyan visszajelzést kaptam, hogy az emberek szeretnek követni és hallgatnak rám előszeretettel, illetve nagyon jól tudok összefogni egy csapatot és kezdeményezni. Ez volt talán számomra a legmeglepőbb, mert mindig úgy éreztem, hogy rám úgysem hallgatnának és örülhetek, ha nem rekesztenek ki. Azóta sok dolog változott.

Apám egy agresszív ember volt, aki az ital mellett az uralkodást is szerette. Anyámat, és engem is sokszor bántott, és féltünk is tőle. Emiatt zárkózott lettem, nem mertem nyitni emberek felé. Gyermekként nem barátkoztam, hanem valami miatt nem nyitottam mindenki felé, hanem csak kiszemeltem egy valakit, és mindig azzal voltam. Képtelen voltam arra, hogy több barátom legyen, mindig csak egy kellett. Sokat bántottak a külsőm miatt, mert már kisgyerekként is hosszú hajat akartam fiúként, amit el is értem, mert tinédzserként már nem arról volt szó, hogy eldöntik, hogy levágják a hajam, hanem akkor nyúlnak hozzá, ha engedem. A zárkózottságom és a külsőm miatt sok bántást is kaptam.

Tindézser koromban indult el egy változás, amikor vissza mertem szólni az apámnak, aki egy idő után elkezdett félni tőlem, habár soha nem volt heves vitánk, s kezet se emeltem rá, csak belenéztem a szemébe, és kihúztam magam, majd megmondtam a magamét. Amikor befejeztem az iskolát megváltam a hosszú hajamtól, mert meguntam. Nem volt sokáig munkám, így sokat bicikliztem, elkezdtem ismerkedni. Kicsit nyitottabb lettem, fogytam is, és ahogy haladt az idő férfiasodtam is. Végül eladó lettem, ahol kontaktot kellett építenem az emberekkel. Műszaki eladóként dolgoztam öt évig, amely olyan jól ment, hogy annyira belejöttem a beszédbe, hogy könnyen alakítottam ki kapcsolatokat másokkal, könnyen ismerkedtem. A munkahely és a pénz erőt adott, így az összes félelmem eltűnt az apámmal szemben, akit egy idő után kirakott az anyám. Akkor jött a jelenlegi élettársa, aki ugyanaz, mint az apám: alkoholista érzelmi nyomorék. Vele szemben azonban felléptem az első iszákos estéje után, s közöltem vele, hogy nem vagyok játékszer, s nem tűröm el a balhéit, s ha belémköt, akkor összecsomagolom és karácsonyi ajándék lesz majd az utcán. Hatalmas érzés volt, hogy megvédtem magam.

"Biztonsági játékos" voltam, ezért öt évig dolgoztam egy olyan helyen, ahol a második évtől menekülni akartam a körülmények és a kollégák miatt. Volt olyan, hogy szinte sírva mentem haza. Otthonról nem mertem elköltözni, mert féltettem az anyámat. Volt egy másfél éves kapcsolatom, ahol én alkalmazkodtam, és semmiért nem szóltam. Szakítással végződött, ami meglepetéssel zárult, mert én voltam az, aki szakított.

Aztán a létbizonytalanság fényében is mertem munkahelyet váltani, ez idő alatt ismertem meg az egyik ismerősömet, aki a fővárosban élt. A munkahelyemen már "csak" három évet töltöttem, és az otthoni életből is elég volt. Elfogadtam, hogy nem én vagyok a felelős az anyám döntéseiért, és neki kell ezt megoldani, nem nekem. Egy életem van, amit nem áldozhatok fel. Sok átsírt éjszaka után, amikor azon gondolkoztam mikor jön el a pont, amikor bedurran az agyam és felakasztom magam valahová megszűnt, mert eljött az a pont, amikor összegyűjtöttem a pénzem, és felköltöztem a fővárosba.

Egy kisebb boltban kezdtem el dolgozni, ahol három hónapig voltam hajlandó nyelni, és tűrni, amikor is a spórolt pénzem fényében egyik nap felmondtam, és másnap már találtam másik munkahelyet, és ott is dolgozok több, mint egy éve. Szeretnek, és mindenkivel kijövök egy ember kivételével.

A barátommal próbáltam kijönni, amely hellyel-közzel ment is. Azonban besokaltam a baráti körétől, a szexualitáshoz való hozzáállástól. Aztán eljött egy pont, amikor bepróbálkozott egy érzelmi zsarolással, ekkor pedig közöltem vele, hogy egy másik ismerősömhöz költözök. Úgy, hogy közben tudtam azt, hogy ismét kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetek.

A csendes, konfliktuskerülő, megalkuvó, és minden másoknak hagyó emberből egy erős, véleményét vállalni merő emberré váltam, aki nem fél a konfliktusoktól, és akármennyire tud megviselni, vagy padlóra küldeni pár dolog, de a félelem mellett is képes vagyok olyan döntéseket hozni, amelyben benne van a bukás lehetősége.

Annak ellenére, hogy a fentebb írt dolgok iszonyatosan megviseltek, és nyomott hagytak bennem, és úgy érzem, hogy ha a lelkemet emberi formában meglehetne jeleníteni, akkor úgy néznék ki, mint egy tömegkarambolt túlélt áldozat, de azt gondolom ezek kellett ahhoz, hogy ilyen emberré váljak.