Mire vagytok büszkék, miért van egészséges önbizalmatok?

Az én esetemben az öltözködésem, a kialakított karakterem vitte fel jelentősen az önbizalmam. Emellett meg tudtam venni álmaim autóját is 18 évesen, melynek szintén stílusépítő ereje volt. Egyébként 16-17 éves korom előtt 0 önbizalommal rendelkeztem, egyszerűen borzalmas volt egy látszólag szabad, de mentálisan bezártan élni. Nem mertem semmit se csinálni, nem mertem kiállni magamért, nem mertem senkihez se odamenni. Szégyelltem magam minden helyzetben. A mostani, lassan 20 éves karakterem totális ellentéte a régi jellememnek. A mostani személyiségem sokkalta rebellisebb, teátrálisabb és renitensebb, de sikeresen kialakult nálam egy frappáns, karizmatikus, sokszor manipulatívan érvelő beszédkészség, mellyel bármilyen helyzetből ki tudom magam vágni. Lehet, valakinek ez elítélendő, de tanárokkal szemben is alkalmazom ezt a magatartásformát. Ehhez is nagy önbizalom kell, hogy az ember ne csak tűrni merjen a tanárral szemben. Pont a héten történt egy ilyen eset, a részletektől megkímélek mindenkit, de a végkifejlet az volt, hogy a tanárt óra után lefegyvereztem a kommunikációmmal. Mindezt diplomatikus, tiszteletet adó, racionális érvekkel együtt, melybe nem lehet belekötni. Olyan mámorító volt nekem, hogy nem én csicskultam be neki. Ez volt az a pillanat, amikor végképp rájöttem, hogy nem vagyok már tényleg a régi önmagam, igaz, egy figyelmeztetőmbe került, amit egyébként óra alatt kaptam (mert maszkfelhúzás előtt felálltam és kiköptem a rágóm a szemetesbe), nem az óra utáni monológomra. Fel merek lépni az iskola önkényuralmi rendszere ellen, de még nem olyan módon, hogy betámadható legyek, ebből kifolyólag ki is tudom azt játszani.

Remélem, hogy a monológom ellenére nem tart senki se nagyképűnek, én mindig is egy egyszerű srácnak tartottam magam, most se érzem magam többnek. Egyszerűen csak voltak problémáim, amiken változtatnom kellett és úgy érzem, még időben sikerült. Nem tudom, hogyan sikerült, de azt tudom utólag is, hogy az önbizalom építést rohadt nehéz elkezdeni. És sokszor, amikor az ember azt hiszi, halad, rájön, hogy amúgy mégse. De ha valaki (esetleg pont a kérdező) rossz önbizalommal rendelkezik és szeretne változtatni rajta, azt tudom javasolni, hogy építsen ki egy különleges, ráillő öltözködési stílust. Egyszerűbb kezdőlépés, ha kihúzod magad és egyenesen előre nézel (ne lefele, görnyedve), majd tárt karokkal, kifeszített újakkal csak úgy állsz. Csak egyszer kell ezt megcsinálni naponta, és érezni fogod, hogy megtöltődsz színes, üdítő, felszabadítóerejű életkedvvel. Legalább 25%-ot rá fog dobni ez a lépés a napi önbizalomszükségletre. Ahogy az ember elkezd változtatni a hibáin, elkezd nyitni a világ felé, úgy fog az embertársaival is másabb lenni. A többiek egy lelkes, karizmatikus, sikeres (vagy arra törekvő) személyt fognak látni, aki jobb esetben akár bármilyen témáról meg tud nyilvánulni érdemben, aki popkultúrálisan tájékozott, aki polihisztor jellemű. Persze, a legutolsó mondatban felsoroltakat idővel lehet csak elérni, de ahogy pumpálja magába az ember az önbizalmat, úgy fog ezekre is ráfeküdni. Amit még fontos megtanulni (és ide tartozik szerintem), hogy sokszor érdemes dolgoknak időt hagyni. Ha valami rossz, önbizalomromboló dolog történt veled, jobb ha senkivel nem beszélsz erről (egyelőre), hanem csak átértékeled magadban, levonod a tanulságokat belőle. Aztán amikor hetek múlva megoldódott, vagy elfelejtődött, akkor már lehet róla beszélni, de előtte nem szabad, mert mások véleménye jelentősen rombolhatja az önbizalmat ezesetben. Nem azt mondom, hogy ne hallgasd meg mások kritikáit, de az önbizalomromboló eseményeket jobb ha eltemeted magadban rövid időre.

Ősbizalom. Ez az a fogalom, ami akkor alakul ki, amikor a csecsemőt felveszik, ha sír, megetetik ha éhes stb. Így megtanulja, hogy a világ kiszámítható, biztonságos hely, ahol odafigyelnek rá, együttéreznek vele, megkapja, amire szüksége van. Fontosak az igényei, fontos ő maga. Akinél ez nem történik meg, az az ellenkezőjét tanulja meg: a világ kiszámíthatatlan, veszélyes hely, ő pedig nem fontos, gyakorlatilag egy kiszolgáltatott senki. Innen jönnek majd a későbbi önértékelési zavarok, ők azok, akik sokszor még a saját igényeiket, szükségleteiket se tudják felmérni, átlátszónak érzik magukat, mindenkit maguk elé sorolnak, nehezen kötődnek, nehezen bíznak meg másokban, nem találják a helyüket, önérvényesítési képesség nulla stb. Nagyon cifra formákban tud jelentkezni a szülők áldásos működésének eredménye felnőttkorban.

Nyilvánvalóan azok a felnőttek, akiknél babaként nem alapoztak bizalmat, kisgyerekként nem figyeltek oda rájuk, érzelmileg elhanyagolták őket, következetlen szülői magatartást gyakoroltak velük, nem mutattak határozott irányokat vagy nem volt konzekvens és megfelelő mennyiségű pozitív megerősítés... jó eséllyel a saját komplexusaikkal fogják elkaszálni önmagukat. Kicsinyhitűséggel bele se kezdenek dolgokba vagy feladják őket, negatív gondolkodással nem mernek nagyokat álmodni, folyamatosan a negatív visszaigazolásokat keresik stb. Így tisztán pszichológiai törvényszerűségként nagyobb eséllyel történnek majd velük negatív dolgok, amik megerősítik a negatív önképüket.

Tehát egészséges önbizalomra egy normális családdal lehetne szert tenni. Ha meglenne az alap, amit leírtam, az már kb. óvodában megnyilvánul, hogy a gyerek bátran kommunikál idegenekkel, nem megfutamodik hanem megold problémákat, belevág dolgokba, hisz magában. Itt még nagyon fontos a szülői visszacsatolás, hogy a szülő hagyja, hogy kísérletezzen a gyerek, ne próbálja megakadályozni ebben túlféltéssel, ha jót csinál, ismerje el, segítse az érzései kifejezésében, lendítse át a nehézségeken.

Ha nincs meg a "jó alap", akkor felnőttkorban pszichoterápia segít abban, hogy a hibás szülői működés eredményeit vissza lehessen követni a gyökerükig és onnan "gyomlálni ki" őket. Ha ez megvan, semmi extra teljesítményre nem lesz szükség, amire "büszkének lehet lenni", mert kisarjad az emberben az egészséges önértékelés, ami egy nagy belső erő, nem külsőségeken alapul.

Arra vagyok büszke, hogy hatékony tudok lenni az életben. És ez a kontroll ad számomra önbizalmat.

Büszke vagyok arra, hogy hatékonyan tudtam tanulni és kitartó voltam, így van 2 diplomám, lassan 3.

Büszke vagyok rá, hogy értékes a tudásom és a munkám, hogy amit csinálok, azt megfizetik és van egy állásom, ahol megbecsülnek és ahol hisznek abban, hogy többre is képes vagyok idővel.

Arra is büszke vagyok, hogy szép, izmos alakom van, amiért megdolgoztam és amihez a szükséges rutint sikerült beépítenem az életembe és tartanom annak ellenére. Hogy rá tudom magam venni akkor is, mikor nincs kedvem, hogy tudok mérlegelni és a hosszú távú nyereségre koncentrálni ahelyett, hogy mindenféle étel és ital és henyélés leépítene.

Büszke vagyok a kapcsolatomra, hogy van egy ember, akit boldoggá tehetek és akit meg tudtam tartani. Hogy olyasvalakit sikerült választanom, aki nem hagy hátra és tényleges társként meghallgat.

Büszke vagyok rá, hogy sok dolgot tudok, ami segít jobbá tenni az életem és segít jobban dönteni. Hogy ezáltal tudok vigyázni az egészségemre, tudom, hogy kell valamit helyesen csinálni, tudom, mi éri meg és mi nem. Nem minden esetben, de törekszem rá és örömmel tölt el az érzés, hogy van érzékem hozzá.

Büszke vagyok arra, ahogy megtanultam magammal és az érzelmeimmel bánni, hogy van önuralmam, hogy tudok szeretni és tisztességes lenni, mégsem vagyok befolyásolható. Hogy van bennem tartás és kitartás egyszerre. Összességében, ahogy mondtam is, büszke vagyok arra, hogy hatékony vagyok abban, amit csinálok és látok értelmet abban, amit csinálok. Nekem ez a hatékonyság adja az önbizalmam. Hogy képes vagyok arra, amit elképzelek magamról.

Aki azt mondja, hogy az önismeret adja az önbizalmat, annak nagyon-nagyon igaza van.