Szerintetek megéri a szenvedélyt életben tartani a lelkünkben?

A lényeg hogy elmúltam harminc, de soha nem engedtem, hogy a szórakozás iránti szenvedélyem alább hagyjon. A kortársaimból szépen kikopott ez az érzelem, semminek nem tudnak már úgy örülni, de viszont semmin nem is bánkódnak annyira. Én igyekeztem úgymond nem felnőni, mert a felnőtté válás egyenes ágú következménye az érzéketlenség, az elfásulás. Persze megvannak a maga előnyei, mint mondtam, hogy a rossz dolgok se hatnak ránk olyan szinten, de véleményem szerint az élet esszenciája onnantól már íztelen lesz. Én úgy fel tudok pörögni érzelmileg mindentől, hogy a vérnyomásom felszökik az egekbe. Például mikor meccset nézek, és a kedvenc csapatom játszik. Vagy mikor számítógépen játszom, az alapjáraton 128/75 körüli vérnyomásom 160/100-ra is, a szívem majd kiugrik, de valahogy úgy érzem, szükségem van ezekre az érzelmekre. Nem tudom, miért, de kell. Kell a kínlódás, és kell az eufória. Kellenek a hullámvölgyek, és a hullámhegyek. Szerintetek ez egészséges? Jó ez a szívnek, az érrendszernek, ha érzelmileg ennyire csapong az ember, ha ugrál a vérnyomása, a pulzusa? Vagy jobb lenne úgymond fásultabban élni?