A 23-25 éves korosztályban sokan vannak, akikre kvázi gyerekként tekintenek, mert annyira nem felnőttes a mentalitásuk?

24 éves vagyok. A környezetemben nem tapasztalom, hogy bárkit is teljesen gyerekként kezelnének már ebben a korban. Úgy látom magam körül, hogy a 20-25 év közötti kor az átmeneti, "fiatal felnőtt" időszak, amikor mindenki egyre jobban önállósodik és felnőtté válik rohamos tempóban.

Egyébként az agyunk fejlődése 24-25 éves korunk körül fejeződik be és ekkor leszünk mentálisan is felnőttek elméletileg.

Sajnos ovis szinten van a legtöbb huszonéves, de van hogy idősebbek is...

S ezt már anno 12 évesen is megfigyeltem, 27éves fejjel pedig tapasztalom is, hogy a mentalitás nem korhoz és nemhez van kötve.

Nagyon szomorú, hogy érett mentalitású s gerinccel rendelkező emberek kb kihalóban vannak.

Szerintem meg nem röhejes dolog és nem az "eszemet játszom", ha szeretném, ha fiatal huszonévesként is felnőttnek, nem egy taknyos hülyegyereknek tekintenének felnőtt szituációkban (pl a bankban, okmányirodában, egyéb ügyintézés során), ha egyébként én is megadom a kellő tisztelet az ügyintézőnek vagy bárkinek. Én pont orvostanhallgató vagyok, nem várom senkitől, hogy orvosnak tekintsen, de azzal sem értek egyet, amikor azzal jönnek, hogy csak egy hülyegyerek vagyok, közöm nincs az orvosláshoz, stb. Persze, nem tudnék meggyógyítani senkit, nem is állítom ezt, de azért elég sokat tanultam már, voltam betegek közelében gyakorlatokon, nagyjából ismerem az egészségügyi dolgok menetét, mégsem ugyanannyit tudna segíteni a teljesen laikus titkárnő Lujzi pl a jelenlegi kritikus helyzetben egy kórházban, mint én vagy bármelyik hallgatótársam. Nem bánom a tegeződést, ha én is tegezhetem az illetőt, de a hátamon feláll a szőr, amikor anyámon vagy a nagyanyámon kívül bárki "kislányomnak" hív.

Persze nem vagyunk egyformák, mást lehet, hogy nem zavarnának az ilyenek. Engem már tiniként is zavart az ilyesmi, mindig is komoly, sokak szerint fap#na voltam, sosem voltam egy vihorászós csaj, de kétségtelen, hogy a korosztályomban (sőt, idősebbek között is bőven) gyerekes mentalitással rendelkeznek.

24 éves vagyok. Gyerekként nem tekintenek rám, de tényleg bekategorizálnak néha.

Rokonságban az szokott lenni a téma a középkorú és idős rokonokkal, hogy "naaaa hány lánynak udvarolsz éppen? mert amikor én annyi idős voltam mint te, ennyi és ennyi barátnőm volt", és születésnapra meg karácsonyra mindig bort meg pálinkát kapok, mert hát fiatal vagyok, biztosan a buli + a punci az életem. Közben nem is igazán kedvelem az alkoholt, ritkán van kapcsolatom, de akkor se akarom szétkürtölni családi találkozók alkalmával, hogy "2 hete megkúrtam egy lányt". Sokkal inkább beszélgetnék arról, amit mondjuk egy épp aktuális The Economist elemzésben olvastam, de ha szóba is hozok egy ilyen témát, akkor a saját félinformációik alapján megmagyarázzák hogy az hogy is van, és nem tudják elképzelni, hogy én a témában esetleg tudnék újat mondani nekik (már csak azon okból, hogy beszélek angolul, és nem csak a rohadt TV-híradóból gyűjtöm az információkat a nagyvilágról).

Munkahelyen nem szokott nagy probléma lenni belőle. Egyszer volt egy ügyfél, akinek elmondtam a teendőket, aztán elment a főnökömhöz, hogy az a hülye kölyök miket mond neki. A főnököm elmondta ugyanazt, és neki már elhitte. De általában nem jellemző.

26 éves vagyok, de valahányszor bekerülök egy új közösségbe, engem is hamar gyerekként kezdenek kezelni. Ez egyfelől muris a részemről, másfelől viszont bosszantó, mert ez sokszor lenézéssel párosul a többiek részéről. És amikor valami komoly dologról lenne szó, akkor nem veszik elég komolyan a véleményem, vagy sokkal könnyebben szólogatnak be nekem, kóstolgatnak mint másokat, mert úgy érzik, hogy nekem nem kell megadniuk azt a minimális kölcsönös tiszteletet, amit én is tanúsítok feléjük.

Persze nem akarom én a világot hibáztatni emiatt, mert tudom, hogy mitől van ez. Egyrészt alapból elég kisfiús arcberendezésem van, valamint alacsony vagyok és soványka is. És maga a személyiségem se túl "alfahímszerű", nem vagyok túl határozott típus, hanem sokszor bizonytalan vagyok nagyon sok mindenben, és várom, hogy valaki megmondja, mit csináljak.

És hát igen, az a típus vagyok, aki (ahogy azt a 3-as válaszoló tényleg nagyon szépen leírta), meri vállalni a gyermeki énjét, és nem akarja magát mindig olyan görcsösen komolyan venni.

Szóval mondjuk úgy, hogy annyira én se erőltetem magam, hogy mindenki komolyan vegyen. De ettől még senki se higgye, hogy a komoly szituációkat nem veszem komolyan, és vihorászós hülyegyerekként viselkednék olyankor, mert erről szó sincs.

26/F