Egy nagyon elnyomó apával hogy lehet együtt élni?

Apukám amióta csak élek, nagyon durván elnyomó, ő amolyan csodagyerekként volt nevelve gyerekkorában, és kicsit benne is ragadt ebben a szerepben. Azt képzeli, hogy mindenhez ért, mindenbe beleszól, nem lehet egy kis nyugtod se, folyamatosan beszél a saját dolgairól, munkamegszállott, és igen, tényleg nagy sikereket ér el az életben, ez nagyon becsülendő, nyilván el is ismerem. Nagyon népszerű, mindenki bálványozza, de nekünk kicsit nehéz vele összezárva lenni. Olyan, mint egy nagy csecsemő, takarítani is mi takarítunk rá, kidobni nem lehet semmilyen papírfecniét sem, konkrétan lerakatokat csinál, amivel nem tudunk semmit se kezdeni. Egyszerűen rátelepedik az ember életére, nem lehet mellette megmaradni, mindent utánoz, amiket én találok ki, utána azt is ő használja fel, és ez is elég idegesítő. Nagyon művelt ember, elismerem, de hogy folyamatosan arról kell szólnia mindennek, hogy ő mennyire okos, mert olyan lexikális dolgokat tud felsorolni, amiket senki sem kérdezett, senkit se érdekel. Ami még elviselhetetlen, hogy az olyan ismerőseimnek, akikkel én saját magam már nem is tartom a kapcsolatot, ő írogat születésnapi köszöntőket, amit megint nem érzek normálisnak, megint úgy élem meg, hogy innen is kiszorított. Beszélni nem lehet vele, elképesztően makacs (és persze tökéletes), mindig csak üvöltés lesz a vége. Én születésem óta ebben vagyok,és az évek során elképesztően zárkózottá váltam pont emiatt, itthon se mertem megnyílni, nehogy még valamimre rászálljon. Nem is nagyon mesélek neki a dolgaimról, érthető okokból. Itt vagyok 19 évesen, egy csomó sikertől megfosztva, mert teljesen "elbújtam" évekig, amiket szerettem, nem mertem csinálni, mert kialakult bennem ez a szorongás. Szeretnék itthon csak úgy lenni, csinálni a kis dolgaimat,megnyílni, úgy, hogy képes vagyok kizárni az apámat...

Van esetleg valami ötletetek, hogy hogy lehetne megoldani? Elköltözés egyelőre nem játszik, pedig tudom, hogy az lenne a legjobb valószínűleg. Pszichológushoz járok, tudja is a dolgot, de egyelőre nem sokat segített, és nekem pedig egyre nehezebb ezt elviselnem. Úgy érzem, még sosem éltem igazán úgy, hogy ne fogtam volna vissza magam. Köszönöm, hogy elolvastad :)