Hogyan dolgoztam fel, ha nem szeretnek?

Sziasztok, én egy lassan 18 éves kor felé közeledő lány vagyok. Egész pici koromtól kezdve úgy nőttem fel, hogy érzelmileg labilissá váljak. Nincs olyan sok tiszta emlékem, az rémlik, hogy apa elfenekelt, mikor kb 3 voltam, meg, hogy a nővérem egész pici korom óta nem szeretett, és ezt nem értettem miért van, és míg nem volt öcsém akkora, hogy játszani tudjak vele, nála próbálkoztam, sikertelenül. Ezután jött anya, de ő mindig ideges lett, mert valamit éppen mindig csinált (főzött, takarított...stb), amit át kellett adnia addig mamámnak.

Apa, mikor én 2-3 évesen beteg lettem, anyát magára hagyta a problémával. Nem váltak el, de nem törődött a dolgokkal. Anya érzelmileg összetört, és a nővérem ezt úgy élte meg, hogy az eddig szerető, biztonságot nyújtó anyja már nem az, aki szokott lenni és megutált engem, meg apámat (féltesók vagyunk), amiért ő meg nem törődött velem.

Aztán jött a kis gyerekkorom. Mivel megállapítottak rólam, hogy Aspergerem van, szinte mindenféle pszichológushoz, gyógytornászhoz meg ilyesmikhez kellett járnom hetente többször. Én nem értettem ezt, hiszen teljesen normálisnak éreztem magam mindig is, de ettől mindig azon gondolkodtam, vajon miben vagyok más, mint a többi gyerek, és mi baj van velem, miért nem játszhatok a többiekkel. Igazából emiatt a "fura vagyok, nem vagyok elég jó gyerek" dolog és a "nővérem utál, és mindennap érezteti" dolog miatt iskolában nem volt semmi önbizalmam felső tagozat végéig (kb 7.-8. osztályig)

Visszatérve apámra: anya mindig azt mondta, ha kérdeztem, hogy azért nem mutatja, hogy szeret, mert elutasító voltam vele kis koromban. De, mint kiderült nem így van. Míg gyerek volt, a húga miatt elhanyagolták, és saját gyerekkorát vetíti ki ránk, vagyis a 2 fiát szereti, kényezteti, nekem meg bár segít, ha kel, de nem viszi túlzásba a törődést, gyakran elhanyagol, tesz hímsoviniszta megjegyzéseket, és hasonlítgat a nővéremhez. Ha valami bajom van, nem mondhatom el, mert máris jön a "túl negatív vagy, te is olyan leszel mint ő...stb" Amivel amúgy lópikulát se segít, mert ettől csak nem merek elmondani már semmit, és csak gyülemlik minden.

Ami a kivételezést illeti. Tesóimnak mondja, hogy jó éjt, ad nekik puszit, néha megsimogatja a fejüket, az új hajukat mindig megdicséri, gyakran ad személyes ajándékokat, érdeklődik a napjuk iránt, minőségi időt töltenek együtt. Velem ilyeneket nem, vagy csak ritkán tesz. Pedig én tényleg kedves vagyok. Nem feleselek, bár gimi 9.-10.-ben rosszul tanultam, idén szorgalmasabb vagyok, ha külföldre megyünk, mindig én beszélek, segítek kb bármiben, ha megkérnek rá, szoktam ajándékot adni ünnepekre...stb. Úgy érzem mindent megteszek, de semmi sem elég.

És ez meg már más:

Egy osztálytársam utál, egy olyan, akinek a barátját nagyon szeretem. Azt nem tudom, ez szerelem e, azt tudom, hogy régen az volt, és talán még most is az, csak már annyira megszoktam a srác jelenlétét, hogy nem érzem mindig a pillangókat a gyomromban. Tényleg nagyon aranyos, kedves srác, ha ő nem lenne, az sokat rontaná a kedvemen az iskolában. De ez a haverja valamiért nem kedvel, és nem tudok rájönni, mi baja lehet. 9.-ben mindenkivel nagyon kedves voltam, és egészen december környékéig semmi bajom nem volt a sráccal. Aztán láttam, hogy mennyire rátapad az aktuális kiszemeltemre, és unszimpatikus lett. Aztán mikor ez a jelenlegi srác megtetszett, szinte azon nyomban átpártolt hozzá, és ő mellette ül leginkább. Ahányszor beszélek azzal, aki tetszik, mindig hallgatózik/figyel, aztán, ha megfordulok, mondja, milyen gáz voltam. Ha előttünk/mögöttünk van, akkor is ezt teszi, mert azt állítja, nem hallom úgyse. Nem tudom ez mennyire valós, vagy a fülem játszott velem, de úgy rémlik, több alkalommal lerondázott másoknak, és állítása szerint buta és unalmas vagyok. Illetve a legjobb barátnőmet is ki szokta beszélni, pedig szegény csaj kb hozzá se szólt egyszer se.

Szerintetek mit csináljak? Valahogy meg tudom változtatni a dolgokat?