Miből fakad sok magyar ember önbizalma?

És csak azzal teszik meg, akivel megtehetik.

Velem számtalanszor megteszik egy nap, és rohadtul elegem van már belőle. Idegesítő, és értelmetlen. Mintha minimum egy atomkatasztrófát okoznék azzal, ha másképp csinálok valami apróságot, mint ahogy ők azt szokták.

Az életben szinte mindenkinek vannak/előbb-utóbb lesznek nehézségei - kinek ez, kinek az. Nekem is voltak és vannak, de én érdekes módon nem szoktam kötekedni. Olyan vagyok, hogy élek és hagyok élni, és empátiám is van.

Egyébként én is használom a közösségi oldalakat, és szinte minden nap járok közösségbe, ahol látok magamnál (látszólag?) könnyebb életű embereket. Bevallom őszintén, szoktam irigykedni is elég sűrűn, de utána ez idővel "átkapcsol" motivációba.

Egyébként az ilyesfajta kioktatást egész okos, tanult és művelt illetőknél is megfigyeltem (kapaszkodj meg, egyetemi tanároknál is!), szóval ez nem csak a butábbak sajátossága.

Amit még észrevettem (és talán nem teljesen ide tartozik), hogy alapvető és általános udvariassági gesztusok kezdenek kikopni (illetve azokra korlátozódni, akiktől valamilyen hasznot remélnek). Ilyenekre gondolok, hogy köszönés/visszaköszönés, "kérlek (szépen), tedd meg X dolgot" (ehelyett szinte elvárják, hogy a fejükben olvassunk, ha nem találjuk ki, jön a jó öreg kötekedés), "köszönöm szépen", "szívesen"/"nincs mit"/(magázódásnál)"kérem", "bocsánat"/"elnézést".

Legalábbis én így látom, de nem biztos, hogy így is van.