Mi lehet az oka annak, hogy olyan, mintha nem érdekelne a saját életem, és nem teszek semmi olyat, ami boldoggá tehetne?

Ha bárkivel összevetem az életutamat, a legszembetűnőbb különbség az, hogy míg más tudatosan fejleszti magát abban, amiben tudja, hogy jó, én nem mertem belefogni olyanokba, amikben éreztem, hogy van tehetségem. Rosszul éltem meg a kamaszkoromat, és igazából sosem voltam boldog. Nem jutottam el azokba az élethelyzetekbe, amikbe akartam. Most már közelebb vagyok a 30-hoz, mint a 20-hoz, és most kezdem látni, hogy mik lettek volna a nekem való dolgok esetlen kamaszként, amik segítettek volna, hogy egészséges önbecsülésem legyen, meg hogy beilleszkedjek egy szerves közösségbe, ahol szeretnek és elfogadnak és eredményeket tudok elérni. De ez mind elmaradt, és igazából olyan, mintha nem mertem volna sosem élni, és átaludtam volna a fiatalkoromat. Úgy érzem, mintha lett volna nálam több nyertes lottószelvény, de nem mertem volna beváltani, és a mai napig azt kell néznem, hogy másoknak, akik kevésbé tehetségesek meg sokoldalúak hozzám képest, mennyivel jobb életük van és mennyivel népszerűbbek lettek. Valahogy az a megélésem, hogy senki nem figyel rám, senkit nem érdekel, mi történik velem, miközben egy olyan ember vagyok, aki imádja megmutatni magát és a középpontban lenni. Talán azért alakult ez így, mert a családi életünk nagyjából a 0-val egyenlő, és senki nem figyel a másikra. Mintha nem lennék fontos.

Ma meg már ott tartok, hogy úgy érzem, nincs semmi motivációm élni, mert nem építettem semmi alapot eddig, amin el lehetne indulni. A csajozás, az aktív társasági élet, az, hogy fontos legyek embereknek, hogy sokan ismerjenek és szeressenek, táborok, nyaralások mind kimaradtak és csak unatkozás és szorongás volt a helyén. És most nem tudom, mit kezdjek magammal, mert úgy érzem, hogy nincs értelme élni. Se a tanulás, se a munka nem tesz boldoggá. Olyan, mintha az énem nem alakult volna ki, mintha elfelejtettem volna élni. Nem tudtam megszerezni az élettől, amire vágyok. Pl. ezer meg egy ötletem lenne, hogy mennyi mindent akarok átélni egy lánnyal, ami valszeg eléggé helyretenné az önértékelésemet, de a lányokat sem érdeklem. Kicsit úgy érzem, igazából nincs helyem a földön. A szüleimtől semmi mást nem tanultam meg, csak azt, hogy a munka az első. Sosem éreztem jól magam. Sosem éreztem, hogy ÉN vagyok, és igazán élek. És nem tudom megmagyarázni senkinek, hogy miért itt tartok még ennyi idősen, mert másnak ezek maguktól jönnek kamaszkorukban. És nem változik semmi. Így minek éljek?