Ateistaként hogyan kezeljem azt, hogy meghalt az az ember, akit mindennél jobban szerettem?

Köszönöm!

Neki köszönhetem, hogy élek, mert pár éve fizikális és mentális értelemben is nagyon beteg voltam - a PTSD véglegesen ugyan nem gyógyítható, így az utóbbi most is megvan kezelhetőbb fokon - , és ő ápolt 0-24 órában. Hadakozott az orvosokkal, akik nem akartak foglalkozni a valódi problémáimmal, igyekezett tartani bennem az erőt, maximálisan a sajátjai elé helyezte az igényeimet, meggyőzött, hogy érdemes folytatni, amikor fel akartam adni... Szóval igen, biztos, hogy nem akarná, hogy ezzel nekem is game over legyen. :'(

De annyira nem is tudom... természetellenes ez az egész. Nem akarom elhinni, hogy ez az én életemben történik. Az agyam nagyon nem akarja befogadni egy olyan világnak a gondolatát, amiben ő nincs.

Amióta fennállt ez a helyzet maximum néhány órát töltöttem nélküle. Már felfoghatatlanul hiányzik, és nem tudom elképzelni, hogyan fogok nélküle kihúzni még további heteket, hónapokat, éveket, évtizedeket...

#6-os, anyukámról van szó, a 40-es évei elején hunyt el, és értelemszerűen a születésem óta ismerem, ami 18 éve volt. Mint anyára, elfogultság nélkül azt tudom rá mondani, hogy a legcsodálatosabb anya volt, akiről egy gyerek akár csak álmodni merhet, valamint ő volt egy személyben a legjobb barátom is. A betegségemnek egy következményeként elkezdtem tartani az emberektől, figyeltem a mozdulataikat, hogy lehetőleg elkerüljem, hogy ugyanabban a szituációban találjam magam, mint ami a kiváltó trauma volt... Ő volt az egyetlen ember, akinek a közelében ezt nem csináltam, akinek nem figyeltem a mozdulatait, egyedül benne bíztam meg maximálisan, és egyedül ő értett meg igazán. Ha beszéltem, akkor ő értette azt is, ami a szavaim mögött volt, amit nem mondtam ki, vagy saját magamnak se tudtam megfogalmazni. Ő inkább érzelmi beállítottságú, empatikus alkat volt, én pedig inkább racionális és hidegen logikus vagyok, de minden apró defektemmel együtt, maradéktalanul elfogadott, sose érzékeltette azt, - másokkal ellentétben - hogy probléma lenne, hogy érzelmi téren nem vagyok annyira eleresztve. (Jó, alapjáraton se voltam egy érzékeny alkat, de a PTSD még jobban lenullázta, kvázi totálisan érzéketlenné tett, ő volt az egyetlen, akinek az irányába képes voltam természetesen jövő empátiát érezni.)

Oké, hogy képernyőn keresztül nem tud/próbál megtéríteni, csak valószínűleg ugyanaz lenne a végkifejlet, mint a megmaradt rokonommal. Az, hogy olyan biztatásokkal, tanácsokkal, nyugtatási kísérletekkel próbál könnyíteni rajtam, amit én nonszensznek találok. Ő se egy ilyen kereszttel hadonászó alkat, de benne van annyira intenzíven, hogy higgyen túlvilágban, istenben, lélekben, szeretett személyekkel maradó / segítő lélekben meg bizonyos babonás dolgokban. Pl. azt vetette fel, hogy ha nagyon hiányzik, vagy beötlik valami, amit el akarnék neki mondani, ha élne, akkor vegyem elő egy fotóját, és mondjam el neki. Csak az én szemszögemből ez egyenértékű azzal, hogy magamban beszélek. >.<