Mi volt életetek első kudarca ami miatt csalódtatok magatokban?

Az első nincs meg. Szavamat adtam édesanyámnak, hogy valahogy meggyógyíttatom, amikor kiderült, hogy rákbeteg. Nem sikerült. Soha nem fogok és nem is akarok felülkerekedni ezen.

Nem tudom, mi volt a legelső kudarcélményem, de azt tudom, hogy mi volt a legmeghatározóbb. Egy elrontott internetes jelentkezés miatt nem kerültem be a kiválasztott egyetememre. Eleve béna vagyok az internetes dolgokban, és hát azt hittem csatoltam a nyelvvizsga eredményem, de a határidő lejártával kiderült, hogy mégse, így pont nem lett meg a szükséges pontom, hogy bekerüljek a szakra. Nagyon dühös voltam magamra és az egész világra hónapokig. Nem mertem senkinek se elmondani, hogy egy ilyen bénaság miatt nem kerültem be az egyetemre, csak a szüleim tudtak róla. Szóval elkezdtem egy OKJ-s tanfolyamot szeptembertől, ami az egyetemi szak kishúga és kiderült, hogy valójában mennyire iszonyat távol áll tőlem az a hely, ahova majdnem felvettek. Szóval tavasszal újra jelentkeztem máshova, ezúttal odafigyelve, leellenőrizve minden kis részletet a jelentkezésnél és most ott vagyok, ahol lennem kell és egyszerűen imádom. És bár rettenet mérges voltam akkoriban, mégis hálás is vagyok magamnak, mert ha akkor ez a szerencsétlenség nem történt volna meg, akkor egy olyan szakon tanultam volna, ami, ahogy jobban beleláttam, a legkevésbé sem érdekelne. Szóval szerintem a kudarcok nem véletlen történnek. Fel kell állni, újra kell csinálni, nem szabad feladni, mert hidd el, hogy oda fogsz jutni, ahol a helyed van. A kudarc feldolgozásához idő kell, de ha túllendülsz a problémán és elkezded tervezgetni, hogy hogyan is lehet ebből kilábalni és megnyugtatod magad, hogy nincs semmi baj, mert bármekkora is a malőr, nem a világ. Egy idő után már csak legyintesz rá és mosolyogsz a történteken.

Az életem egy kudarc.

Maga az életem, a születésem a legnagyobb csalódás. Az első beszólások, furcsán való rámnézés, megbámulás hozta azt, hogy én más vagyok, mint az átlag, egészségesen tökéletes ember.

le estem a kötéröl tesi órán

A szekrényugrás. A mai napig nem tudom megcsinálni, és abszolút semmi értelmét nem is látom. Ahelyett, hogy sportolnának a gyerekek tesi órán (foci, röpi, kosár, akármi), ilyen baromságokat csináltatnak velük, persze egyesével jegyre, hogy még kínosabb legyen, ha nem megy. :/

Általános iskola ötödikben kaptam egy hármast matekból, nem mertem hazamenni. Keményen büntettek ha nem ötöst kaptam. Felülkerekedni igazából csak gimis koromban sikerült a megfelelési kényszeren, sajnos pici koromtól sulykolták belém hogy mindenből a legjobban kell teljesíteni, különben nem érek semmit. 15-16 évesen gondoltam bele, hogy voltaképpen mennyire igazságtalan ez, főleg mert olyan emberek kérik számon rajtam a teljesítményeket, akiknek az egyetlen teljesítménye az életben egy szar házasság és egy semmire megcsinált gyerek. Onnantól kezdve elengedtem a fülem mellett a beszólásokat, továbbra is törekedtem a jó jegyekre de már más volt az indok. Onnantól kezdve nem azért tanultam hogy anyu szeressen, hanem mert tudtam hogy így kerülök be egyetemre, ami számomra az egyetlen lehetőség volt elköltözni ebből a családból.