Ti már kerültetek túlélési szituációba?

Eltévedtem a városban, ahová iskolába jártam. Egy másik iskolába mentünk egy verseny miatt, én eljöttem korábban, mert a buszomat el kellett érnem, ami hazavisz. Ez volt az utolsó busz aznap. De eltévedtem. Olyan utcákba tévedtem be, amiket soha nem láttam. Nem tudtam hol vagyok. Kb. 12 éves lehettem, telefonom még nem volt (akkoriban még senkinek sem volt). Már legalább 20 perce bolyongtam mikor végül kilyukadtam a fő útnál, amit már ismertem. Akkor aztán rohantam a buszmegállóba (szerencsére a közelben volt), de még így is integetnem kellett a sofőrnek, hogy álljon meg.

7 éves lehettem, mikor a bátyámmal voltunk a kórházban, mert meg kellett őt röntgenezni. A szüleim megkérdezték, hogy bemegyek-e, én azt mondtam kint várok. Mivel nagyon unatkoztam, felfedező útra indultam a kórházban ,egyedül. De eltévedtem. Minden folyosó ugynaúgy nézett ki, és én nem tudtam honnét jöttem. Elkezdtem sírni, aztán egy nővér odajöttem hozzám. Megkérdezte, hogy fáj-e valamim. Mondtam neki, hogy eltévedtem. Kikérdezett kivel jöttem, miért stb. Utána odavezetett ahol várnom kellett volna és mire odaértünk, a szüleim pont akkor jöttek ki az ajtón. A nővér persze beköpött nekik :D

2 ittas férfi meg akart erőszakolni mikor felpakolva a táskáimmal vártam a villamosomra. Halálfélelmem volt, de odajött három másik, akik megvédtek és végül elkísértek oda, ahol laktam.

A hegyekben voltam túrázni a kutyámmal. Meglep, hogy megint eltévedtem? Olyan sűrű, benőtt erdős, bokros rész volt, hogy nem lehetett látni merre visz az ösvény. Fél óra után hirtelen ötlettől vezérelve és kutyám ösztönei szerint lefelé indultunk meg át mindenen, és végül kilyukadtunk egy mezőn, amit már ismertünk.

Az előző városban, ahol laktam kinézett magának egy pasi, aki abban az utcában dolgozott egy telefonos üzletben, ahol én laktam. Minden nap, amikor mentem munkába, az üzletből nézett. Mikor bevásároltam, akkor követett a sorok között, a zebránál mikor vártam a zöldre, akkor odajött hozzám és kérdezgetett. Én határozottan elutasítottam, de nem értette meg. Egyszer mentem az üzletbe, és hirtelen mögöttem termett, megfogta a karom és belenyomott a zsebembe egy papírt. Azt mondta, hívjam föl. Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam reagálni sem, de nagyon gyorsan el is tűnt. Hazafelé mentem, mikor a munkahelyéről kiszaladt és a kezembe nyomott egy nagy doboz bonbont, de én mondtam neki, hogy nem és visszaadtam. Megkértem, hogy hagyjon békén. A lakás előtti szemetesbe bedobtam a telefonszámát. Mikor a párom hazajött, akkor beszámoltam neki a dolgokról. Olyan ideges lett, hogy elment a pasi munkahelyére, de az már zárva volt. Így nekiállt a szemetesben turkálni a telefonszámáért. Megtalálta és felhívta a pasit. Úgy leordította, hogy azóta nem láttam és nem is zaklat a férfi.

Látni lehet, hogy én nem vagyok túlélő típus. Szerencsém, hogy vannak olyan emberek, akik megmentenek, ha baj van és van térkép a telefonokon.

Kutyatámadas.

Én teljesen ledermedtem a szituációban, mert a saját kutyám volt, az életemet rá mertem volna bízni, és benne bíztam talán a legjobban.

Szóval csak álltam miközben harapott össze vissza, meg morgott, ahh. (És egyszer valami ilyesmit is mondtam: hogy ezt ne csináld, ez nem játék, ez fáj a gazdinak")

A családom szedte le rólam a kutyát.

Ha egyedül lettem volna, valószínűleg meghaltam volna, mert egyáltalán nem voltam képes felfogni ezt a helyzetet.

Ettől függetlenül nagyon gyorsan cselekszem ilyesmi szituációkban, de itt az agyam annyira bizalommal fordult ehhez a kutyahoz, hogy nem tudta feldolgozni azt az információt, hogy éppen meg akar ölni, szóval csak mint egy bábu álltam.

Baromi szürreális helyzetnek tűnik így visszagondolva.

Ha megtámadnak, akkor legalább védekezel, vagy kiabálsz segítségért, nem pedig csak állsz.