Voltatok már hasonló helyzetben?

Lehet, hogy egy kicsit hosszú lesz és lehet, hogy páran hülyének is fogtok nézni amiatt, amit írni fogok, de úgy érzem, hogy ki kell írnom magamból. Ha valaki végig olvassa, annak köszönöm.

Nagyon sokáig gondolkodtam azon, hogy mi szeretnék lenni, mivel szeretnék foglalkozni. Pár évvel ezelőtt sikerült pályát választanom (szoftverfejlesztő), jövőre végzek az egyetemen. Szóval erre a kérdésre mondhatni megtaláltam a választ. Nem a szívem csücske ez a szakma, érzem hogy nem leszek boldog ettől a munkától, viszont anno. megvolt az okom arra, hogy ezt válasszam és most már mindenképp befejezem.

Mostanában viszont felmerült egy új kérdés bennem, amit sokkal fontosabbnak tartok és még nem találtam meg a választ rá. Ez a kérdés pedig az, hogy ki szeretnék lenni, milyen ember szeretnék lenni.

Gyerekkoromban egész nagy hatással volt rám a kereszténység. Szüleim keresztények voltak, engem is igyekeztek eképpen nevelni.

Apámmal sokat jártam egy ilyen közösségbe, ott több velem egykorú gyerekkel megismerkedtem. Egész jó barátaimnak tartottam őket, de végül nagyot csalódtam bennük és hátat fordítottam nekik. Ezután szép lassan felhúztam magam köré pár falat és teljesen magamba zárkóztam.

Ekkor kerültem középiskolába, ahol volt egy keresztény osztálytársam, először nagyon ellenszenves voltam vele a történtek miatt, de végül jó barátom lett. Felé tudtam kicsit nyitni. Nagyon sokat mesélt a hitéről és, hogy ő hogyan éli ezt meg és az egész teljesen másnak tűnt, mint amit én előtte tapasztaltam.

Valahogy mindig is hittem valamiben, de akkor azon a ponton már bizonytalan voltam abban, hogy miben is hiszek.

Aztán bekerültem egyetemre és ez egy mély víz volt nekem. Teljesen kiszolgáltatottnak, magatehetetlennek éreztem magamat. Nehezen bírtam összehozni az átmenő jegyeimet, de végül megoldottam. Aztán kezdtem megszokni, hogy hogyan mennek a dolgok ott, egyre könnyebben ment az egész.

Eközben viszont otthon meg egyre rosszabbul alakultak a dolgok. Anyukám tavaly nyáron kórházba került, ez nagyon megviselt engem. Látszólag felépült, de valahogy úgy éreztem, hogy utána már nem olyan volt, mint előtte. Nem tudtam vele már úgy beszélgetni, mint előtte. Ezután pedig tovább romlott az állapota, újra kórházba került, aztán onnan megint hazaengedték. Ekkor nagyon sokat lógtam az egyetemről, hogy tudjak itthon segíteni az ápolásában. Végül pedig két otthon töltött hét után elhunyt és még csak el sem tudtam búcsúzni tőle. Itt éreztem azt, hogy valami nagyon eltört bennem.

2 hónap telt el mióta elment és kezdem azt érezni, hogy lassan itt az ideje, hogy elkezdjem összeszedni magamat, kis lépésekben haladva.

Kiskoromban nagyon sok lehetőségről lemondtam, hogy itthon legyek és segíteni tudjak anyukámnak, mert egyedül nagyon sok mindenre nem volt már képes akkor, de még relatív jól volt, csak szüksége volt a segítségre. Aztán sokszor már csak megszokásból is előfordult, hogy nem éltem egy-egy lehetőséggel. Többször is volt, hogy elhívtak valahova, de inkább itthon maradtam.

Úgy érzem, hogy ezek után lassan itt lesz az ideje, hogy elkezdjek élni. Élni akarok az élet adta lehetőségekkel, viszont már nem tudom, hogy ki vagyok. Mintha útközben elvesztettem volna magamat valahol. Barátaim nem igazán vannak és úgy érzem magam, mintha egy hajótörött lennék egy idegen szigeten.

21 évesen úgy érzem, hogy kiégtem, de mélyen belül meg arra vágyom, hogy egyszer megtaláljam a boldogságot és tudom, hogy ehhez össze kell szednem magam, csak még nem látom, hogy hogyan fog ez menni.