Csak szeretném kiírni magamból a gondolataim, úgysem tudom megosztani senkivel az életben, utálok beszélni, nem is megy, így nem kell beszélnem, a számítógép/telefon mondja el helyettem. (? )

Egy tévedés/hiba miatt születettem, nem akartak a szüleim. Apámat nem is ismerem a mai napig, soha nem láttam. Talán azért sikerültem félre, mert nem terveztek, csak becsúsztam egy hibáként az életbe.

Soha nem tanultam meg hogyan kéne viselkedni másokkal, anya nem volt valami jó anya. Nem értett semennyire a gyerekekhez, ha nem voltam éhes akkor is ennem kellett, belém tömte a kaját. Így hát mondanom sem kell, nem viselkedtem valami jól.

Egy olyan helyre születtem, ami régen gyönyörű volt, de egy olyan utcába, ahol kevés velem egy idős lakott, viszont ők elég közel hozzám.

A szomszéd lánnyal úgy ismerkedtem meg, hogy az unoka nővérem jóban volt vele, ezért bemutatott neki. Nem is nagyon érdekeltem, csupán a szomszéd fiú voltam számára, de mivel az unoka nővérem a barátnője volt, ezért néha én is bekapcsolódtam hozzájuk. Beleszerettem, ebbe a lányba, azóta már elköltözött másik városba, barátja is volt, több is. Én soha nem mondtam el neki, hogy szeretem, csináltam viszont dolgokat, amik figyelem felkeltések voltak, ezekkel csupán annyit értem el, hogy megutált.

Azóta is gondolok rá, hiányzik. Neki szerintem már eszébe sem jutok egyáltalán.

Semmiben nem vagyok jó, egyszerűen hiba hogy létezem. Tanulni nincs kedvem, sőt, igazából létezni sem. Abban az egyben talán mégis egész jó vagyok, hogy mások előtt hülyének nézettessem magam a szerencsétlenkedésemmel.

Minden nap fel kell kelnem és túl kell élnem a hetet, ennek max akkor lenne értelme, ha hétvégén kárpótolna érte valami, de nem. Csak eltelik a hét, azért hogy 2 nap múlva újra kezdődjön. Kicsit unalmas.

Tudom előre, hogy a kommentekben el fogtok ítélni, mindig elítél mindenki, így gondolom ez itt sem marad el, lehet hogy tényleg csak elítélni lehet.