Ezzel a hozzáállással csak rontok a helyzeten?

A kérdést megfogalmazni elég nehéz, ez nem egy olyan dolog, amit be lehet határolni és beletömöríteni egy kérdésbe.

Szóval az a helyzet, hogy nincs párkapcsolatom. Nem is szeretnék, már egy éve ez megy. Annyira elhatárolódtam ettől a kérdéstől. Természetesnek veszem, ha kérdezik, hogy nincs barátom. Teljesen normálisnak tartom.

Most elhatároztam, hogy nincs időm ilyenekre, tanulni kell, sportolni, olvasni, művelődni, hobbival foglalkozni. Egészen jól működött a kis stratégiám egészen mostanáig.

Most rámtört valami furcsa érzés, hogy valami mégiscsak nincs így jól. Eddig teljesen úgy voltam vele, hogy egyedül is éppen ugyanolyan boldog tudok lenni, mint egy másik ember mellett. Szerintem a kettő nem függ össze, boldogság nem szerelem kérdése. De valójában én is tudom, hogy kell valaki, hiszen társas lény az ember végtére is. A valaki alatt nem akárkit értek. Nem tudom, hogy én vagyok most akkor furcsán összerakva. Vagy ez teljesen elfogadott és normális dolog, hogy egy 18 éves lány abszolút nem foglalkozik a fiúkkal és a pasizással? Vagy ezzel csak rontok a helyzetemen?

Köszönöm a válaszokat!