Sose lesz normális életem? Sose leszek boldog?

Sokszor az öngyilkosságon gondolkodok, mostanában egyre többet. Egész nap mosogatok, napi 11 órát dolgozok. Nap végére kb. nem érzem a lábaimat, de úgy vagyok vele hogy meg kell csinálni. Csak a fizetésért....(De így sincs meg 200) Bírom a kemény munkát. Pedig lány vagyok és nem egy erős testalkatú. Eddig csak kemény fizikai munkákat végeztem életem során, tehát nem új dolog ez. És mindig úgy voltam vele hogy soha többet. De most meg úgy vagyok vele hogy összeszorított fogakkal, de megcsinálom...összegyűjtök egy minimális összeget. Hogy kezdhessek valamit az életemmel. Hogy létrehozzak magamnak egy normális életet. A tanulásnak nem láttam értelmét. Legalábbis itt magyarországon nem, pont úgy mint semminek sem, el akarok innen menni. De teljesen egyedül, kevés pénzzel, nyelvtudás nélkül, bármiféle végzettség nélkül aminek lenne értéke, nem tudom milyen esélyeim vannak.

Talán semmilyenek. Ha kell csöves leszek az elején, de szakítani akarok az eddigi életemmel. Amiben mások diktálják mit kell tennem, olyan emberek vesznek körül akikkel semmi közünk nincs egymáshoz, azt teszem amit nem akarok, és nem vagyok szabad, nem vagyok boldog. Sose voltam boldog ember. De most, olyan szinten állok, annyira mélyen vagyok már lelkileg, hogy bárminek képes vagyok örülni, a legapróbb kedvességnek, kedves szónak, akár csak pár óra szabadidőnek amikor nem a fehér csempéket látom, hanem az utcán sétáló embereket. Tegnap előtt rémálmaim voltak. Alvásparalízissel vegyítve többször is. Annyira durva volt, hogy sírtam amikor felébredtem. 1,5 óra félálomban vergődés, és másnap reggel 6kor munka. A 2. órában már a sírás kerülgetett, már fizikailag rosszul voltam, úgy éreztem majdnem összeesek, de megcsináltam a napot mint bármelyik másikat. Csináltam...csinálom. Nem panaszkodok senkinek. Csak itt. És ha lehurrognak emiatt hogy sajnáltatom magam,nem érdekel. Nincsenek barátaim, nincs senkim, semmim. Az az idő már elmúlt... már csak magamra számíthatok. Elmennék pszichológushoz, hogy először fejben jöjjek rendbe, de nincs rá pénzem. Se időm. Most is az alvásidőmet b&szom el, hogy kiírhassam ezt a kérdést. Nézni az utcán a boldog embereket, elmenni bulizni és erőlködni hogy jókedved legyen stb. Úgy érzem nem tartozom sehová, nem hiányoznék a világból, ha nem léteznék. Egy buliban megismerkedtem egy külföldi sráccal, akivel azóta beszélünk fb-on. Kb. eddig ez dobta fel a napjaimat. Meg a remény, hogy vannak normális emberek, csak nem körülöttem. Csak ennyi, ez a tudat.

A 40fokos konyhán romákkal körülvéve, a semmit mondással, az alpári f@*szságokkal (bocsánat ezekért a szavakért) próbálom emlékeztetni magamat, hogy van kiút. Hogy lesz jobb.

(egyébként ez egy másik munkahelyem volt)

A kérdés: mi a kiút?

Mert én nem találom.