Miért akasztja fel magát annyi öngyilkos?

"Nem akarok tippeket adni, de az érfelvágáshoz sem kell semmi egy pengén kívül, és az akasztáshoz képest sokkal humánusabb módszer."

Humánusabb??? Tudod te milyen mélyen és milyen nagy sebet kell ahhoz vágni, hogy el tudj vérezni? És hogy ez milyen fájdalmas? Ráadásul milyen durva látvány? Nem olyan ám, mint a filmekben, hogy egy pici vékony csíkot húz és egy percen belül halott. Ha rendesen megvágod magad, szétnyílik a bőr, kilátszik a húz, az izmok és... nem szép látvány. Ráadásul valószínűleg hosszú, hosszú órákba telik így is, mire elvérzel, attól függően milyen ereket vágtál át. Addig végig érzed a fájdalmat és a végén a vérveszteség által beállt sokk sem kellemes élmény...

Az akasztás annyival jobb, már ha lehet ilyet mondani, hogy ha szerencséd van, elszorítja az eret a nyakadon a kötél, így nem jut elég vér az agyadba és fél percen belül elveszíted az eszméleted. Így nem fogsz órákon át kínlódni.

Szerintem azért, meg viszonylag biztos módszer.

Egy mérgezésből vagy erfelvagasbol még simán felébredhetsz, ha úgy van, főleg ha rád is találnak...

Nem tudom igaz-e, egy törtélelem tanár azt mondta, hogy, akit a túlvilágon is bűntetni akarták, azokat nem agyonlőtték, hanem felakasztották. Igaz, hogy nincs fulldoklás, mert a súly miatt azonnal elszakad a gerincvelő. DE, ennek a halálnemnek az a lényege, hogy a test lóg, a halálkor. Nem kapcsolódik sem a földhöz, sem az éghez, egy köztes térben bolyong a lélek, és itt vannak a démonok lakhelye is.

Tehát nem véletlenül akasztották annakidején a súlyos, kegyetlen bűnözőket.

A történelem tanár azt is elmondta, hogy sok magyar hős inkább választotta a saját maga lőtte fejbe magát, mert tudták akasztásra számíthatnak.

Hogy igaz-e nem tudom.

Gondolom az a legolcsóbb és legegyszerűbb a legtöbb ember számára.

Igazából meg van pár méreg amit nagyon könnyen elő lehet állítani teljesen hétköznapi és amúgy ártatlannak tűnő anyag(ok)ból, és percek elforgása alatt képes megölni az embert, csak szerencsére ezeket nem ismerik sokan, különben amúgy is lennének bajok.

Cserébe tönkre vágod a mozdonyvezető és lehet pár utas életét is...

Ha valaki ki akarja nyírni magát, legalább csinálja úgy, hogy a hullára se legyen gondja senkinek, egy erdő közepén vagy bárhol ahol valószínűleg senki sem találja meg illetve nem lesz rá gondja.

Elárulom, én pont mozdonyvezető vagyok, eddig két gázolásom volt, mindkettő direkt öngyilkossági szándékkal lépett a vonat elé. Tenni sok mindent valóban nem lehet, fizikailag képtelenség időben megállni.

Mindkét eset este sötétben történt, egyikük egy 40 éves férfi volt a másik egy 22 éves lány... Egyik esetet sem fogom sose elfelejteni.

Akár leírhatom bővebben, aztán ki-ki eldönti, hogy mennyire " semmiség " a mozdonyvezető szempontjából.

Pontos helységneveket stb mellőzném, névtelenül leírom hogy éltem át, így is kellemetlen visszaemlékezni, és nem teszem másért, csak ha egy hasonló szándékú embert megmentek vele, vagy épp annyit elérek, hogy ne a vonatot válassza, ezzel egy kollégámat megkímélve hasonló dolgoktól, már megérte.

A férfi volt az első. Egy íves szakasz után láttam, hogy áll a sínek mellett, ahogy közelebb értem kürtöltem mert úgy ítéltem túl közel áll, nehogy elsodorjam, eszembe nem jutott hogy azért áll ott. 65-70 közti tempóval mentem, mikor olyan 100 méter körül volt a távolság rám nézett és a sínek felé hajolt előre testtel, és közben rám nézett, jól látszottam a kivilágított vezérállásban. Innen 4-5 másodperc volt az egész, vészfékeztem, de ekkora távon még semmit sem ér jóformán, szemem becsuktam és csak egy tompa puffanás. Van egy mondás, hogy szinte nincs olyan mozdonyvezető aki pályafutása alatt ne gázolna, hát első gondolatom nekem az volt, hogy gázoltam, tényleg megtörtént. Kürtöltem jelezve a kényszermegállás, zseblámpáért és telefonért nyúltam jóformán úgy estem le a gépről. Zseblámpával a gép elejét megnéztem, sok minden nem látszott, pár folt, indultam meg a vonat mentén azon az oldalt ahonnan elé dőlt. Még a gép végéhez sem értem, már kalauz is lenn volt, ahogy néztem a vonatra pár ablakban emberek néztek ki. Meg se vártam, hogy bárki bármit mondjon szóltam kalauznak ( 30-as évei elején járó hölgy volt ) hogy hívja a mentőket mert " Ember került a vonat alá " ahogy ott fogalmaztam , én pedig legközelebbi felvigyázónak telefonáltam fél kézzel, hogy jelentsem mi történt. 6 kocsi volt, így 2 kalauz volt a vonaton, 3-ik kocsi táján jött hozzám oda, hogy mi történt, egy idősebb tapasztalt emberke volt, neki már valami olyasmit mondtam, hogy valaki a vonat elé ugrott. Kérdezte, hogy telefonáltam-e már, mondtam, hogy a vonatról jelentettem az előbb, társa pedig mentőket hívja, erre annyit mondott, utasokat fenn tartja.

5. és 6. kocsi között találtam meg. Háton feküdt, a jobb lába hiányzott, bal keze kicsavarodva, de a legdurvább a mellkasa volt, utólag megtudtam, hogy valószínűleg pont az ütköző kapta el, fele jóformán eltűnt, látszottak a bordák, és ha jól láttam talán a tüdeje cafogott, már ami maradt belőle. Amúgy egész teste tele volt zúzódásokkal, ruhája eléggé szétszakadozott. Még egy kicsit néztem volna, szerintem rosszul lettem volna, amiben a szagok is segítettek. Arra eszméltem, hogy valaki fut a töltésen felém, a kalauz hölgy volt, szólt, hogy jönnek a mentők, 10 percen belül itt lesznek, mivel szerencsére van volt a közelben egy átjáró ahol meg tudták közelíteni a vonatot.

Én meg akkor kezdtem közben egy pillanatra elgondolkozni, felé fordultam, de a lámpát ott tartottam a testen., nem tudom, hogy pontosan hogy kérdezte, " Megtaláltad? " " Megvan? " lényegtelen is, én csak arra emlékszem abból a pillanatból, hogy néztem rá, valami totál rezzenéstelen arccal, és valami olyasmit nyögtem rá, hogy itt van. Itt követtem el azt a hibát amit bánok, mert ezen tudtam volna segíteni, későn kapcsoltam, mire a lámpát elvettem, a hölgy már odament és megnézte, egyszerűen elsírta magát, csak sírt én meg tartottam magamhoz. Aztán megjöttek a mentők, megmutattam a pontos helyet, mondták, hogy rendőrség is kiszállt, menjek előre elmondani a részleteket. Megkérdezték mit láttam, mennyivel mentem, megtettem-e mindent az elkerülés érdekében ( Nem mintha 100m-en belül nem volna lehetetlen megállni ) Km-óra szalagot elkérték, illetve kérdezték, jegyzőkönyvbe vehetnék-e amit mondok, gondoltam most essünk túl rajt, a gépre mentünk fel, ott írta a rendőrtiszt amit diktáltam. Végén aláírni stb. Közel két óra késéssel mentünk tovább. Leváltót nem kértem, pedig ilyenkor a lehetőség adott, illetve szabadságra sem mentem, viszont volt pár álmatlan éjszakám, a kalauzhölgy viszont nem sokkal rá ennek hatására jegypénztárosnak állt.

A következő eset 3 évvel később következett be, és sokkal jobban megviselt mint az első. Ez esetben egyenes vonal volt, viszont két oldalt erdőkkel, egy helyen útátjáróval.

85-90 között volt a tempó, a vonat kisebb volt 3 kocsi. Teljesen vaksötét még nem volt, nyári nap, kicsivel 9 óra után. 400-500 méterre lehettem az átjárótól, láttam, hogy egy vékony alak indul meg bal kéz felől, de ahelyett, hogy átsétált volna megállt középen és elfordult. Nem tudom máig elképzelni, hogy ilyen akaratereje lehetett a lánynak, vagy esetleg gyógyszer / drog hatása alatt állt, de a legtöbb öngyilkossal szemben, akik pillanatokkal a vonat előtt vetik magukat a sínekre, ez a lány szimplán szembe fordult, és várt, nem mozdult. Gondolkodni megint nem volt idő, gyorsfék, Mikor fékezni kezdetem olyan 250-200m volt a táv, lényegi sebességcsökkenés nem történt 60-70 körül történt az ütközés. És itt történt egy olyan dolog, ami talán a legjobban megragadt ebből az esetből. Jobb kézzel fékeztem, ballal a kontrollert rántottam 0-ba, és azonnal reflexből nekiálltam bal kézzel inteni, hogy ugorjon félre, próbáltam, hátha hat rá, de csak úgy tudat alatt, erre felemelte a jobb kezét intésre és Ő is rám nézett. Én ezen és az intésen annyira meglepődtem, hogy még a szemem sem csuktam be, pedig attól kezdve, hogy a sínek közé sétált és megtörtént, körülbelül 10-15mp telhetett el. Ilyenkor az embernek lelassul az idő, vagy csak úgy érzi az adrenalintól. Ismét a puffanás, de ez sokkal mélyebben, bádogosabban szólt. Bizonyos tekintetben hasonlóan mentek a dolgok, telefon, zseblámpa, gépről jóformán leestem. nem álltam neki a vonatot nézni, valahogy rögtön hátrafelé indultam az átjáró felé. Középső kocsi végén jártam, telefon a fülemen, ismét felvigyázót hívtam, megadtam szelvényszámot, elég hangosan mondtam a telefonba, hogy mentőket küldjön, mert sietek hátra. Akkor kicsapódott az ajtó, leszállt a jegyvizsgáló is, már elsőre azt kérdezte mit ütöttünk el, de szerintem pillanatokon belül kapcsolt is, mert hallhatta mikor a mentőket említettem a telefonban. Egy pillanattal később mögötte egy ember szállt le, egy öregesebb, de magabiztosnak látszó férfi, annyit mondott: Orvos vagyok, miben segíthetek? Annyit feleltem rá, hogy az átjáróban egy lányt elütöttünk, rajta kéne segíteni, és együtt indultunk tovább hátra. Az átjárótól olyan 25-30 méterre találtuk meg. Távolról nem látszott rajta sok minden, közelről viszont annál inkább. Az arca jóformán lapos volt, orra, homloka, teljesen síkban, amennyire láttam a feje hátulja szintén szilánkosra törve, valamennyi hiányozhatott belőle, valószínűleg ahogy lecsapódott. A másik feltűnő sárülés a hasán volt. Egy fél focilabdányi lyuk. A csavarkapocs ott kapta el, szimplán átbökte, ott érte el először, aztán ahogy a gép elejének csapódott, az dobta el. Az orvos az órájára nézett, én meg rá. Szerintem ott is látszott rajtam, hogy mindjárt rosszul leszek. Ott volt még a fejemben a lány képe, ahogy láttam mikor ott állt, és sehogy sem állt össze, főleg az arca azzal ami maradt belőle. Az úriember kérdezte, hogy dohányzok-e, én feleltem, hogy nem nagyon. Erre nyújtott egy doboz cigit, " Gyújtsunk rá fiam " Pár pillanatig csak álltunk, aztán valami olyasmit kérdeztem, hogy mennyi idős lehetett? Erre a válasz az volt, hogy fiatal, de számára ez már nem jelent semmit. Ismét megjelentek a mentők, nekem ismét rendőrségi intézkedés, orvos a mentősökkel maradt, bár sokat úgy se tehettek. A vonatot még elvittem, de az eset után éltem a lehetőséggel és elmentem táppénzre, igaz csak 5 napra. Az eset előtt három hónappal született meg első lányom, és itt már mint szülő gondoltam bele az esetbe. A korát csak hetekkel az esetre rá tudtam meg, de addig is bennem volt, hogy fiatal lány, valakinek ugyanolyan mint számomra a saját lányom.

Az élet persze megy tovább, de az emberben mindig ott marad a tüske, mi van ha egy perccel előbb vagy épp később megyek, akkor talán megmentek vele egy életet. Jó, ha öngyilkos akar lenni, akkor máskor próbálkozik, de addig is ott a lehetőség, hogy meggondolja magát.

Amiben biztos vagyok, hogy ez a két eset olyasmi, amit az életemben biztos nem tudok elfelejteni, és a két arc mindig ott lesz, bármikor vissza tudom idézni.

Picit hosszúra sikeredett, de ha elolvastad, és bármi haszna lesz, megérte.

Üdvözlettel:

Egy mozdonyvezető.