Az ember hogyan képes túlélni a társa elvesztését?

#1

Ezt már én is hallottam többször is. Egy barátnőm nagyapja télen halt meg 82 évesen, a nagymamája nem sokkal később kórházba is került. Valószínűleg azért mert szegény nem bírja elviselni a hiányt. Szerintem ilyenkor már úgymond csak vegetálnak szegények :(

Nem veszem leszólásnak a kérdésedet. Tulajdonképpen az okát én sem tudom. Azt tudom, hogy mióta az eszemet tudom komolyabbnak és érettebbnek tartom magam, bár amikor ezt ismeretleneknek mondom, akkor szokott jönni a rácáfolás... de egyébként amikor másokkal beszélgetek és valahogy szóba jön akkor mások is mondják, hogy normálisabb vagyok. Sosem érdekeltek azok az őrületek amik a saját korosztályomat igen. Na persze én is sok hülyeséget csináltam és voltam gyerek, na meg mai napig benne vagyok a hülyeségekben de át tudom gondolni a dolgokat és érzem, hogy minek mekkora súlya van és milyen esetleges következménnyel jár, aztán mérlegelek, hogy megéri-e vagy sem. Na de talán éppen emiatt jöttünk mi össze. A barátom kedves, bolondos típus de kellőképpen komoly is. Egy teljesen egyszerű falusi fiú. Mint ahogy én is egy egyszerű lány vagyok. Nekem előtte nem volt senkim, még kézen fogva is vele sétáltam először. Lehetett volna és akartam is, hogy legyen valakim de nem éreztem őszintének, előtte mindegyikkel csak beszélgetésig jutottam, akivel interneten ismerkedtem meg azzal még találkáig se jutottunk. Nem éreztem azt, hogy nekem ez jó lenne. Az elejétől kezdve szimpatikus volt de nem gondoltam, hogy lesz közöttünk valami. Mindig írt, hívott és keresett aztán valahogy kialakult. Egyébként már majdnem 17 voltam, de ő idősebbnek hitt 1-2 évvel. Az elején megszerettük egymást és onnantól kezdve nem érdekelt, hogy ki mit fog gondolni rólunk. Kaptam hideget, meleget. Csak kaland vagyok neki, kihasznál, játszik velem stb. A fülembe ültették a bogarat de valójában egy percig se hittem el és jele sem volt annak, hogy ez így van. Mióta vele vagyok sokkal jobban érzem magam lelkileg és fizikailag is. Mielőtt nem ismertem nagyon sokat sírtam és szomorú voltam, sokszor megbetegedtem, viszont mióta vele vagyok egyszer sem sírtam szomorúság miatt és annyira szomorú sem voltam és beteg se. Elmondása szerint ő is jól érzi magát velem és elhiszem neki mert érzem, hogy szeret. Nagyon örülök mert az elején is jó volt a kapcsolatunk de azt érzem, hogy hónapról hónapra egyre jobb, hiába telik az idő. Tényleg nagyon boldogok vagyunk. És egyszer sem éreztük még, hogy a korunk miatt bármi probléma lenne közöttünk. Ő nem atyáskodik felettem, nem parancsolgat, nem használ ki. Neki már volt előttem két kapcsolata de egyik sem tartott sokáig. Én pedig szeretnék úgy élni, hogy egész életemben csak egyetlen férfit szeressek. Vele tervezem a hátralévő életemet és eddig nagyon jól haladok az ő segítségével. Úgy gondolom lelkileg felnőttem hozzá, neki pedig kicsit hamarabb kellett felnőnie sajnos (bár nézőpont kérdése, talán emiatt olyan amilyen).

Bocsi a hosszú sorokért, nem tudom mennyire kaptál választ a kérdésedre :)

#2

Nagyon sajnálom a nagyszüleidet! :( De csodálom is őket, hiszen nagyon sok mindent élhettek meg együtt. Biztos nagyon rossz most a mamádnak és szerintem most lenne a családjára a legnagyobb szüksége. Hogy őszinte legyek, szerintem a fájdalmán nem fog enyhíteni de legalább érzi a szeretetet és, hogy nincs egyedül. Beszélgessetek vele sokat bármiről, ha sírnia kell akkor hagyjátok sírni. Nem jó ezt látni de így legalább nem tartja magában. Kitartás a családnak!