Nem vagyok képes elhagyni a szobámat. Mit csináljak? (Hosszú)

Körülbelül 2 éve van ez így. Ne érts félre, ha rákényszerítem magam, el tudok menni itthonról, de az teljesen tönkretesz. Ez volt egyébként az egyik oka is annak, amiért ott hagytam az egyetemet, mert 25 km-re van, és az órák annyira össze-vissza vannak, hogy sokszor tovább tartana beutaznom meg buszra várnom, mint maga az óra. Előfordult hogy 7-8 órát álltam üresben a városban (Szeged), majd mikor haza értem, annyira frusztrált és rossz kedvű voltam, hogy senkihez sem akartam szólni, és annyira fáradt (egyszerűen csak attól, hogy emberek között voltam), hogy 12-14 órát aludtam rendszeresen.

Mindezek mellett nem is érzem semmi szükségét annak, hogy elhagyjam a házat. Nem látok semmit sem "odakint", amiért érdemes lenne kimennem innen, vagy amit nem tudok itt bent is csinálni. Alapvetően különbözik az egész világnézetem a sokaság által elfogadottaktól (filozófiát, történelmet, politkát illetően), és mivel rajta vagyok az autizmus spektrumon, ezért az érzékelésem is (minden értelemben, röviden: nem betegség, egyszerűen máshogy működik az agyam). MBTI teszt szerint INTP vagyok. Barátaim általános iskola óta sosem voltak, és ott sem igazán közeliek. Ez alatt azt értem, hogy egyetlen ember sincsen, akire számíthatok a családomon kívül, vagy akivel elmehetnék valahová (ha akarnék...).

Nyilván nem élhetek itt egész életemben, és vannak is terveim a jövőmmel kapcsolatban, de képtelen vagyok megvalósítani őket, hiszen teljesen valószínűtlen, hogy tudnék akár egyetemre, akár dolgozni járni. Jelenleg, bevallom férfiasan, hogy teljesen életképtelen vagyok, lényegében halott, akit (amit?) csak az ideáljai, elképzelései és - őszintén szólva - reménye tart életben, és semmi más.

Mindennek ellenére minden nap próbálom fejleszteni magam: edzek, olvasok (nem regényeket...) és egy étrendet követek. Ezeknek a miértjeit már én sem értem, hiszen a hangulatomat illetően eléggé kontra-produktívak, lévén meghosszabbítják az életem... de igyekszem gondolkodás nélkül csinálni ezeket minden nap.

Úgy érzem az egyetlen dolog, amire szükségem lenne, és ami helyre tudna állítani, az egy kapcsolat lenne. Mielőtt ebbe mindenféle mélypszichológiai magyarázatokat látnátok, inkább elmondom én, hogy mi van az én fejemben. Úgy gondolom, ha találnék egy olyan nőt, mint amilyet keresek ("keresek"), az végre megadná a célját és értelmét az életemnek. Akkor végre látnám, hogy nem veszett el minden, van irány és van cél: már egyedül ez képes lenne olyan boldoggá tenni, mint amilyen sosem voltam (hiszen sosem találkoztam ilyen nővel). Van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fogok - amíg ennél az aggodalomnál egy kicsivel erősebb a reményem, addig úgy gondolom van valami kis értelme felkelnem minden nap.

Egyetlen embernél több szocializációra egyáltalán nincs szükségem, illetve ez teljes egészében elég lenne: ha csak egyetlen ember lenne, aki ismerne igazán, és akiben teljesen megbízhatnék, nekem elég lenne, és ezzel a tudattal kisegíteném magamat ebből az egész helyzetből. Nem csak, hogy kihúznám magam ebből, de úgy gondolom, hogy a tudat, hogy egy nőben teljesen valóságosan és határozottan manifesztálódna a célja és értelme a kitartásomnak, annyira motiválna, hogy képes lennék a legtöbbet kihozni magamból.

Attól tartok, ez a nő csak a képzeletemben létezik, Artemisnek és Skadinak az árnyékaként...

Szóval, a kérdés: hogyan "menjek ki", és szerezzek barátokat, ha nem tudok/akarok kimenni, és az emberek döntő többsége egyáltalán nem érdekel, ráadásul a velük való kommunikáció sem megy túl jól (néhány témát leszámítva), mert félreértelmeznek?

Rengeteg dolgot tudnék még írni, de így is elég hosszú ez a kérdés már.

21/F