Hogyan szokjak le a vagdosasrol?

Köszönöm a válaszokat:)

Utolsó, igazad lehet, ez tényleg ilyen szokás. Néha egyszerűen csak érzem, hogy most "kell", itt az idő. És nem nyugszom, amíg meg nem teszem. Olyan lehet, mint a cigi.

Az a baj, hogy hiába dobom ki a pengéimet, ha vágni akarom magam, megtalálom a módját. (borotva, kulcs, olló, kés bármi...) És itt van bennem egy ellentmondás. Mert valójában nem akarom vágni magam, de néha olyan állapotba kerülök, hogy nem bírok ellenállni. Muszáj. Kényszert érzek rá, mert olyankor gyűlölöm magam, és büntetést akarok. Úgy vélem megérdemlem. És fáj minden, még a legapróbb dolgok is, úgy érzem minden ellenem irányul, egy ártatlan nézésben is csak a rám irányuló megvetést látom. Sírok, vergődök, szenvedek a szobámban. Nagyon fura, mert egyrészről úgy érzem teljesen kikeltem magamból, másrészről meg azt, hogy végre önmagam vagyok. És ez összezavar, emiatt még jobban utálom magam, és ilyenkor az nyugtat meg, ha látom ahogy csöpög a vér a lábamon. (Ott szoktam vágni magam, nem akarom, hogy megtudja bárki is. De most már jön lassan a nyár, és muszáj lesz valahogy leszoknom róla.) Mondjuk ezután csak ideig-óráig nyugszom meg, mert nem sokkal később jön felismerés, hogy mit tettem. Már megint bántottam magam, pedig legutóbb is megfogadtam, hogy az lesz az utolsó. Bánom, bűntudatom van, még nagyobb bennem az öngyűlölet. És csak folytatom a szenvedést...

Aztán persze vannak napok, amikor nem vagyok ilyen, amikor minden ok nélkül boldog vagyok. Még ha el is rontok valamit, csak mosolyogva tovább lépek, és próbálom kijavítani a hibám. Amikor ez van, akkor szintén kettős érzésem van. Mintha ez lenne az igazi énem, mégse ismerek magamra, és olyan idegennek tűnik az egész. Fura. Nagyon. És megint ott vagyok, hogy összezavarodtam. És nem értem ki vagyok. És elkezdek gondolkodni, és ott lyukadok ki, hogy gyűlölöm magam. Eszembe jut minden rossz. Kezdődök elölről. A penge után nyúlok, vágom magam, megbánom, sírok tovább. Pár nap múlva mintha mi sem történt volna, úgy érzem soha többé nem fogom csinálni. De még pár nap és ugyanott vagyok. Ez megy állandóan. Mint egy ördögi kör, vagy nem is tudom. Belefáradok ebbe a hullámzásba. Egyszer nagyon fent, egyszer nagyon lent:( De amikor nagyon fent vagyok, akkor is valahol nagyon lent, és amikor nagyon fent vagyok, akkor is valahol nagyon lent. Ott van a kettő egyszerre bennem, csak mikor melyik dominál. Ahj.. nem tudom ezt elmagyarázni. De borzalmas. Kimerítő, érthetetlen, nem tudom mi ez. Lehet normális. Bár remélem nem, nem akarom, hogy másoknak is kelljen ezzel szenvedniük.

Igazából, olyan mintha két énem lenne. Mindkettőről tudom, hogy én vagyok, mégis mindkettő vadidegen valahol. Az egyik egy boldog, pozitív, optimista, bolondos lány, aki mindenkivel kedves. A másik egy depresszív, komor, pesszimista, magába forduló, önbántalmazó lány. És ez a "két énem" váltakozik, össze-vissza. De végig itt tombolnak, és dulakodnak bennem.

És nagyon rossz, mert nem akarom, hogy bárki is tudjon az én "rosszabbik" énemről. Eltitkolom, elfojtom. És ha egyedül van, kiengedem. Mert képtelenség magamban tartani. Talán az a rengeteg elfojtott negatív dolog is elősegíti a vagdosást. Meg alapból nagyon érzékeny vagyok. Szinte mindenen képes vagyok sírni. (ugyanakkor nevetni is... Megint ez a kettősség, vagy mi.) És ugye akkor ezek még csak azok a "problémák", amik csak bennem zajlanak. De igazából én azt hiszem, ha belül rendbe tudnám tenni magam, a "külső" gondokkal is képes lennék megküzdeni.

Lehet teljesen értelmetlen amit írtam, ne haragudjatok, ha zavaros, csak én se tudom mi ez. Hogy normális -e egyáltalán... Nagyon nem tudok írni ><