Hogyan tudnám ösztökélni a barátomat arról, hogy merjen egy kicsit nagyot gondolni a hétköznapi dolgokról, munkáról?

A barátom nagyon rossz családi mintát követ, a szülei elélnek egymás mellett, de sosem beszélgetnek egymással, szinte nem is találkoznak, pedig pici házban élnek.

Kis városban élnek, alig van munka, de eddig volt nekik, most az anyukájának nincs, az apukája meg semmit sem segít neki, hogy találjon.

Nem nélkülöznek, de nem élnek úgy, mint pl. mi. De az én szüleim is megdolgoztak a pénzért, saját kezüleg építették fel a házunkat, megvalósították elsőnek az egyikük, aztán a másikuk álmát, még nincsenek 50 évesek, de szerintem elég tartalmas életük volt már most, olyan, amilyennek kell lenni.

Szerintem ez a normális dolog, hogy merünk azon gondolkozni, hogy egyszer egy saját házunk lesz, nyaralni járunk néha és szép családunk.

De ha esetleg megemlítem a barátomnak (2,5 éve járunk), hogy mit szeretnék majd a házamba (folyamatosan gyüjtögetem az ötleteket, miket szeretnék megvalósítani minél kevesebb pénzből), akkor csak nevet, hogy nekünk úgysem lesz házunk.

Oké, még egyetemen tanulunk és jelenleg tényleg nem sok pénzünk van és a szülőkkel élünk, de én mindig is kaptam zsebpénzt és megtanultam spórolni és tervezgetni és mindig meg tudtam venni azt, amit szerettem volna. Tehát nekem ez egy teljesen normális gondolat, hogy ha én egy saját házat szeretnék, akkor én addig fogok dolgozni és teperni érte, amíg egyszer tényleg nem jön össze.

Szerintetek meg lehet valahogy változtatni a nézetét? Állítása szerint ő realista gondolkodású, szerintem én vagyok aki realista, inkább az optimista felé billenve, ő pedig pesszimista.

Barátom 25 éves, én 24 vagyok