Az ilyen embereket miért nem hagyják meghalni?

Ez az ő döntése. Én ilyen esetben is élni szeretnék inkább ha onnan olyan szintre fel tudok épülni hogy mozogni tudjak. Ha nem akkor is szeretnék még annyi időt hogy átgondoljam az életem, beszélhessek szeretteimmel és elköszönhessek tőlük.

Más élete, más döntése. Nagyanyám azt mondta hogyha fájna a foga és nem lenne senki aki kihúzza neki évekig akkor inkább öngyilkos lenne minthogy azt tűrje. Ezzel szemben emberek milliói élnek nap mint nap hatalmas fizikai fájdalmakkal és törekednek arra hogy lehetőségekhez mértem a maximumot kihozzák az életükből.

Mindenkinek egyedi döntése.

Eléggé megosztó ez a téma. Nyilván mindenkinek joga van az élethez, de ugyanakkor ott van az is hogy tud-e minőségi életét élni ezek után. Eltudja-e látni magát, tud-e dolgozni stb vagy csak fekszik és vegetál. Az utobbi nem igazán tartozik a minőségi élethez.

Találkoztam 1-2 olyan esettel, hogy tényleg nem értettem mi a fenének kell életben hagyni, hisz csak szenved a beteg is és a család is. Mondok egy példát. Normális terhessegből született egy gyermek, de pár hónapos korában Kiderült, hogy van valamilyen mozgási rendellenessége és 20 évet úgy élt le, hogy ágyban feküdt, mert mást nem tudott csinálni.

Néhány esetben jó dolog az eutanázia, de itthon nem biztos, hogy tényleg a beteg akarata érvényesül és nem azért altatnak el valakit, mert a család akarja az örökség miatt.

Van egyébként lehetőség élő végrendeletet íratni és akkor a beteg akarata szerint cselekednek az orvosok, ha eljut hozzájuk a papír.

"ilyenkor nem az lenne a normális hogy simán őt is hagyjuk meghalni?"

Nem.

Egyrészt nem tudhatsz biztosat azt illetően, hogy milyen mértékben épülhet fel, és hogy milyen minőségű életet élhet az esetleges felépülése után.

Másrészt nem tudod, hogy ő mit szeretett volna. Az, hogy te hasonló esetben inkább meghaltál volna, az egy dolog. (bár ki tudja, ott, abban a helyzetben mit gondolsz, mert teljesen más nyugisan a fotelben filózni, mint megélni egy élethelyzetet.) De van, aki az utolsó szalmaszálat is megragadná, hogy élhessen. Mert azért mégis csak olyan dolog az élet, amiből egy embernek csak egy adatik meg, és lehet, hogy már nem lesz olyan, mint régen, de a semminél mégis csak több. Arra pedig nem egy példát láttunk már, hogy valaki olyan helyzetből felállt, amiben te inkább meghaltál volna.

Harmadrészt: hol húznánk meg a határt, hogy kit hagyjunk életben, és kit nem? Ez megint csak komoly morális kérdéseket vet fel. Mi alapján mondanák azt, hogy "na, őt hagyjuk meghalni, mert nem fog 100%-osan felépülni"?

Egyébként pedig aki más halálának örül, arról hadd ne mondjak véleményt.

Kérdező, mielőtt ilyeneket írsz, érdemes elolvasni néhány olyan ember beszámolóját, aki súlyos balesetből, betegségből épült fel, ha nem is 100%-ban, illetve olyanokét, akik születésüktől kezdve valamilyen hátránnyal indultak az átlagemberekhez képest és ez egész életükben meg is marad. Egy közös dolog biztosan van bennük, mégpedig az, hogy ők közel sem olyan szűklátókörűek, mint a hozzád hasonlók többsége, ugyanis nem csak az lehet minőségi élet, amit te annak gondolsz. Ezenkívül látatlanban ítélkezni enyhén szólva sem korrekt. Nem tudhatjuk, hogy az általad említett nő milyen mértékben épülhetett volna fel, milyen életet élhetett volna és nem utolsó sorban hogy mit hozhatott volna ki magából úgy, akart volna-e élni vagy nem. Nem is a mi dolgunk lett volna, hogy eldöntsük, hanem az övé.

Te a fotelből úgy gondolod, hogy nem akarnál így vagy úgy élni, lehet, hogy valóban nem, más pedig akar, és tud is. De olyanokat írni, hogy "szerencsére ő is meghalt" gyomorforgató. Ezzel nem csak bántasz másokat, hanem azt is üzened, hogy a súlyos betegek, sérültek élete kevesebbet ér. Persze gondolhatod így, a te dolgod, de inkább tartsd meg magadnak.