Szeretnél meghalni, vagy örökké élni?

Jó kérdés. Ötmilliárd év múlva vörös óriássá duzzad a Nap, félek kicsit melegem lesz. Aztán már elfüstöl a Föld, meg a ѕеggеm: nem tudok hova leülni és békésen elkortyolni egy pohár bort.

Végül is a kérdésnek tényleg csak akkor van értelme, ha a halál mint opció totális megsemmisülést jelent, mert ha van túlvilági lét (kvázi valamiféle emlék), akkor a halál csak amolyan halmazállapot váltás.

Amúgy inkább örök élet (lét). Csak nyilvánosan meg ne tudják, mert akkor csövekre kötve élhetem le egy szupertitkos laboratóriumban.

Ha a szerdánként a piacra csoszogó idősekre gondolok... Hát. Tisztelet a kivételnek, de látom amit látok, mikor a suliba sietek... A testük annyira erőtlen és gyenge, hogy sokan a földön horzsolják végig a szatyrukat vagy az értelmesebbje megveszi azt a gurulós valamit amit tologathat. Szerencsére a többi nap nincs piac. Sietek, látják, hogy sietek, de még így is utánam szokott kiabálni pár néni. "Kisonokám! Kisonokám! Gyere ide!" (Aha, 3/4 8-kor odamegyek...) De ebben az a fájó, hogy az én mamám már több, mint 10 éve elhunyt.

Akarok-e örökké élni? Akarok-e mentálisan leépülni? Akarok-e végül infúzióra és oxigénpalackra kötözve feküdni? Akarok-e egy csecsemő értelmi szintjére süllyedni? Mit tudnék én csinálni mondjuk fél millió évesen, ha már 90 évesen is életképtelen leszek? Hova romolhat még tovább a testi-lelki állapotom? Boldog lennék-e? Szerintem, a válasz: nem.