A sírás kerülget, elrontottam az életemet. (? )

Nézem a ballagók képeit a régi gimimből, a sírás fojtogat. Félelmetes érzés, ahogy látom a régi osztálytársaimat már szinte kész felnőttként. A fiúk öltönyben, a lányok szépen kisminkelve, szép frizurával, csinosak, boldogok, reményteljes élettel. És holnap érettségiznek. Én megbuktam és kiiratkoztam, de ha nem teszem, akkor valószínűleg előbb utóbb eltanácsoltak volna. Én voltam a tipikus lógós, nemtörődöm link alak, aki magasról tett a tanulásra. Én voltam a fekete bárány, akinek távoznia kellett. 20 éves leszek lassan, egész életem során semmit nem tettem le az asztalra. Esti tagozatra járok, de a régi sulimhoz képest itt annyira gyenge szinten folyik a tanulás, hogy úgy érzem feleslegesen csinálom. Két opciót látok, a kettessel való átvergődés vagy a bukás.

Mit megadnék azért, hogy végzős diák lehessek és én is ballaghassak egyszer. De én már soha nem fogok. Sose leszek tagja egy családias osztályközösségnek, sose lesz tablóképem, senki se fog gratulálni és sok sikert kívánni az egyetemhez. Elcsesztem. Egy kisiklott életű jelentéktelen ember vagyok, a torkomban gombóccal nézem ezeket a képeket.