Hogyan gyűjthetnék bátorságot olyan dolgokhoz, amiket régebben megtettem de most már nem megy, erős gátak vannak bennem?

Tiniként "nagyszájú" voltam, ami kb. annyit tesz hogy bátran vállaltam a véleményemet(sajnos akkor is amikor jobb lett volna hallgatni). Blogot is vezettem évekig, volt kettő-három, abban a viszonylag szűk közösségben aminek a tagja voltam egész nagy olvasottsággal. A visszajelzések többsége pozitív volt, de ezek inkább a kreatív teljesítménynek, tehetségnek szóltak, emberként mindig voltak velem problémák. Belülről elég nagy lázadóként éltem meg a dolgokat, ha arról volt szó hogy kiálljak azért amit szeretek, akár a tanáraimmal szemben is; de közösségben nagyon elveszettül viselkedem gyerekkorom óta. Az akkori hobbim lassan kötelességgé vált, most egyetemen tanulom.

Észrevettem hogy eltűnt belőlem a lelkesedés, régen alig vártam hogy a képeimet többen lássák, közzétegyem végre a blogomon facebookon stb. Azóta (18-19 éves voltam) visszafogott lettem és legszívesebben elbújnék, láthatatlan lennék. Pedig belül vágyom rá hogy hallassam a hangom, írjak, beszéljek, közzétegyem a munkáimat, ötleteket stb. De most már online is leblokkolok nem csak élőben. Nem tudok "jelen lenni" a közösségi élet színterén, szinte pánik fog el tőle. Közben meg őrlődök, mert van egy maroknyi ember, köztük a párom, aki tudja milyen vagyok valójában és ők hosszú idők óta mellettem vannak és biztatnak. Feszélyez hogy a támogatás ellenére képtelen vagyok elfogadni és odatenni magam. Aki felszínesen ismer vagy annyira sem, egy mimóza szerencsétlennek lát. Az a para, hogy ezek az emberek lesznek később a szakmabeli kortársaim, esetleges kollégák, stb, ki tudja...

Gondoltam rá hogy valami hobbival indíthatnék, annak nincs akkora tétje és talán visszatérne a bátorságom.

Két éve agyalok már egy divatblogon, de mindig találok kifogást hogy miért nem kezdem már el. Napi szinten kapok dicséreteket, hogy mennyire jó érzékkel válogatom össze a ruháimat, eltalálom mit kell megvennem, mi áll jól, stb. Meg a divat már kiskorom óta szerelem, szakválasztáskor is megfordult a fejemben de eltántorított végül az, hogy mennyire ki kéne állnom magamért. A sors iróniája hogy a szak amire végül mentem, az sem kevésbé nehéz ilyen szempontból, csak ezt nem láttam előre. A bloggal meg az a bajom hogy sok a kétség, mert inkább a saját szemszögemből közelítenék a témákhoz, de úgy érzem hogy inkább arra van igény hogy a divatvilág történéseivel és az aktuális eseményekkel foglalkozzak, amikről bár szívesen olvasok, feleslegesnek érzem ismételni ennyi blog mellett. de úgy érzem lenne miről írnom egyébként, szóval ötlet van bőven, csak nem bízom benne hogy elég jó és érdekes)

Pedig pont ez lenne a lényeg, hogy leszokjak a tökéletesség hajszolásáról.

Csak amíg azt is félek vállalni amit tanulok, addig egy olyan amihez kevésbé értek, halott ötlet. Pedig szívesen csinálnám. Gondoltam arra is hogy csak privátban, magamnak írnám a bejegyzéseket kezdetnek.

A kérdés igazából ez: reális hogy ennyire tartok az online "szerepléstől"? Huszonévesen, amikor az embernek már illene megtalálni a helyét a világban és válnia valakivé, nem kínos amatőrködni? Annyira jó lenne ha le tudnám sz*rni, de világ életemben maximalista voltam, félévente megszakadok hogy kitűnő átlagom legyen különben nem viselném el magam, ezzel is csak kompenzálom hogy elsőévesként nagy lúzer voltam a suliban és minden vizsgám pocsékul ment.

A visszafogottság ott kezdődött hogy néhány ember "befogta a számat" 3-4 éve. Sokakat zavart a harsány viselkedésem a közösségi oldalakon, a blog, a folyamatos postolás a rajzaimról, fotók, jelmezek amiket varrtam(akkoriban egy szubkultúra tagjaként találtam magamra). Ha eddig nem tudtam feldolgozni a személyiségemet ért negatív kritikákat, akkor mit tehetnék hogy egyszer tényleg normális életem legyen? Tényleg éretlen és harsány tini voltam, és volt az embereknek egy széles hányada akiket nem érdekelt a tehetségem inkább mögé néztek és felfedezték a gyenge jellemvonásaimat. Minden kudarc ellenére viszont hiszek benne hogy az emberek megérnek, felnőnek, változnak, és én is képes vagyok rá, az orvosom is mondta mennyire sokat fejlődtem már. Csak ezzel a magamhoz képest dologgal vannak gondok, nekem ez nem elég. Magamat egy idiótaként látom aki küzd hogy elérjen egy nevetséges átlag szintet ami adott lenne ha én is normális lennék. Sose akartam különleges lenni, ez számomra mindig baljós hangzatú volt, valamiféle kilógást jelentett, és kisgyerekként is már folyton azt mondogatta mindenki hogy ez a gyerek "más". Csak arra vágytam hogy egyszer végre valaki azt mondja hogy ő is olyan mint a többiek. Tudom hogy csak magamon segíthetek mindenki ezt mondja és meg is értem. Szakemberhez is járok, és próbálok türelmes lenni, de nagyon türelmetlen vagyok. Ezt is félve írom ki, hozzászoktam hogy a problémáimat hisztinek minősítik amióta csak tudok beszélni. Csak nem akarok kiégni, és tovább terhelni a szeretteimet azzal, hogy ennyire szétcsúszva kell látniuk, szóval hozzájuk már nem szívesen fordulok.

Köszönöm ha ezt valaki tényleg végigolvassa, és hálás vagyok minden véleményért, megjegyzésért! Akár saját történetet is írhattok, érdekelne, más hogyan szabadult meg a "démonaitól".

23/L