Melyikünk nézetei a helytállóbbak szerinted?

A huszas éveim közepét taposom, 1.5 éve végeztem az egyetemmel. Közgazdászként végeztem logisztika szakirányon. Diákmunkák és az egyetem utáni munkahelyemen hamar rájöttem, hogy nem nekem való a heti 40-45 óra irodában ücsörgés és az ennyire monoton munka (semmi másból nem állt a munkaidőm, mint email írogatásokból meg telefonokból, úgy éreztem, semmi hasznosat nem csináltam). Fájt a nyakam, a térdem a sok egy helyben üléstől, munka után feszült, stresszes voltam, mindezt minimálbér közeli összegért. Aztán egyetem után fél évvel kimentem inkább külföldre (kijártam a határon, közel laktunk) egy gyorsétterembe dolgozni, ahol a párom is dolgozott. Ezután már sokkal jobban éltünk, mint előtte, mindketten csak részmunkaidősök voltunk, de közel havi fél milliót hazavittünk, ráadásul a beosztásunk is közös volt. Igaz, nem voltunk megbecsülve, az osztrákok kb. a lábukat törölték belénk, plusz a derekam és a lábam is állandóan fájt az állómunkától, a végén (kb. 1 év) már kikészültem fizikailag.

A párom azonban közben másik szakmát tanult (ő is diplomás), IT területen szerzett komolyabb ismereteket, nemrég sikerült elhelyezkednie Ausztriában fejlesztőként. Az álláshoz viszont ki kellett költöznünk Ausztriába, albérlet...stb. Igazából csak addig akarunk ittmaradni, míg a párom karrierje be nem indul, utána Magyarországon szeretnénk építkezni és ismét a határon átjárni dolgozni. A gond az, hogy 2 hónapja nem találok itt kint munkát, beszélem a nyelvet, mégis... A párom szülei arra buzdítanak, vállaljak el bármilyen kulimunkát, nem számít, kicsit úgy érzem, nekik csak az számít, a párommal mi van (mikor ő gyorsétteremben dolgozott, agyon sajnálgatták, milyen megerőltető lehet neki, de engem, fele olyan fizikummal elzavarnának oda). Bevallom, úgy, hogy a párom már irodán dolgozik, bennem is előjött újra a karrier iránti vágy, de nem akarok megint minimálbérért kávéfőző-telefonkapkodó titkárnő szinten dolgozni. Még szívesen tanulnék is valamit, ha visszamegyünk Magyarországra, de nem tudom, mennyi értelme van. Gondolkodtam egy külföldi nyelvszak elvégzésén is.

Az én szüleim egyébként épp ellentétes véleményen vannak, mint a párom szülei. Szerintük ne vállaljak el bármit, nem azért tanultam, menjek irodára, aztán majd ott feljebb kerülök a kis minimálbéres-kávéfőző állásból is. Én viszont nem így látom, szerintem ennyire lentről, nőként sosem fogok normálisabb pozícióba kerülni, csak rámegy minden időm, az életem, aztán ott ülök majd 50 évesen még mindig 100 ezres fizetéssel és az alacsony-nem diplomás beosztásommal. Mások meg protekcióval, érettségivel végzik a jobban fizető fuvarszervezői meg marketinges munkákat, ahova én be sem tudok kerülni.

Sajnos nem tudom eldönteni, mit kezdjek az életemmel, úgy érzem, lassan kifutok az időből, hogy döntéseket hozzak, nem tudom, mit akarok csinálni, mivel foglalkoznék, a folyamatosan ülő- és folyamatosan állómunka sem nekem való, a pénz meg már kellene az építkezéshez, gyerekvállaláshoz (ami meg szépen felüggeszti a karrierálmaimat jó pár évre, de szeretnék még minél fiatalabban szülni). Most, munkanélküliként a párom magánjellegű projektjein dolgozom, besegítek neki, úgyhogy van elfoglaltságom, csak ez nem hoz elég pénzt. De a család meg már elzavarna dolgozni, és bevallom, már engem is zavar, hogy nem keresek pénz (hasznosnak nem éreztem magam egyik ilyen munkahelyemen sem, csak a pénz hajt). Ti melyik irányba mennétek el? Kinek van igaza? A párom szüleinek, miszerint vállaljak el bármit, csak fizessen, vagy az én szüleimnek, akik kávéfőző titkárnőnek szánnak minimálbérért, mert szerintük onnan később felkerülhetek magas pozícióba? Vagy nekem, amiért inkább tanulnék még valami részmunkaidős állás mellett? Vagy kifutottam már az időből?