Miért nem tudom elengedni a kitalált életet?

Első neked meg tudod mire? Anyádra, hogy megneveljen.

Kérdező senki sem egyforma te ilyen vagy jól van ez így. Kicsit ábrándozól addig sem unatkozól. Ennyire egyszerű. Elképzeled milyen életet szeretnél és legalább van viszonyítási alapod még ha sosem éred azt el. Ennyi!

Igazából a kulcs talán itt az lenne, hogy amint elkezdesz álmodozni kapj észhez és koncentrálj a jelenre. Nézz körül, koncentrálj arra, hogy mit látsz, mint hallasz és kész. Egy idő után szépen lassan elmúlik ez az "álmodozás" és akkor boldog leszel talán azzal is, ami a jelenben van.

A mostani életeddel akkor ezek szerint nem vagy elégedett?

Szia!

Én is szoktam így ábrándozni. Sőt, néha ez kritikus méreteket ölt. A fő gondom nekem az, hogy élvezem az ábrándozással töltött időt - holott valójában ez hosszú távon nem ad örömöt, ezért időpazarlás.

Két dolgot szoktam csinálni. Egyrészt az álmodozást úgy tekintem, mint valamifajta tünetet, és így is vizsgálom. Ha sokat álmodozom, akkor tudom, hogy rosszabb lelkiállapotba kerültem.

Figyelem, elemzem azt is, hogy mit tartalmaz az álmodozás. Általában különleges elismerést és gyengédséget. Azt gondolom, hogy amiről álmodozom, arra vágyom - csak el kell tudnom magyarázni a férjemnek, hogy mit szeretnék tőle. Persze egy ember sosem lehet olyan tökéletes, mint egy álomkép, de minél jobban megérti, mire vágyom, annál jobban tud nekem örömet szerezni.

Ezen kívül igyekszem a valódi életben "instant" örömforrásokat találni. Úgy értem, hogy instant, hogy ha hirtelen szükségem van egy kis lelkierőre, gyors önértékelés-javításra, akkor csinálom ezeket. Ez nekem a kézműveskedés, meg a rendcsinálás (nálunk ez utóbbiban már kis munkával látványos eredmény érhető el). Ezek hosszabb távon hatnak, és próbálom ezekre lecserélni az álmodozást.

Azért ez a kérdés több komolyságot igényel, mint amelyet néhány válaszoló itt tanúsít.

" Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat és közben elfelejt élni " – Hangsúlyos az értelmezésben az álmodozásnak a valóság feletti átvétele a konstruktív álmodozás helyett. Egy mérnök, egy vállalkozó, egy felfedező számára tökéletes módszer lehet a konstruktív fantáziálás alkalmazása, de semmit nem érne az, ha elrugaszkodnának a valóságtól olyan mértékben, hogy ne tudjanak már köteléket biztosítani a kettő között.

Ugyanez érvényes mindegyik egyén életében is, függetlenül a nemétől, foglalkozásától és életkorától ( nyilván kivételt képeznek itt a gyerekek, akiknek sokszor még nem áll rendelkezésükre a szükséges eszköz, illetve az agyuk még nem körvonalazza reálisan a két világ közti különbséget ).

A művészek egy kivételes eset: náluk a fantázia egybefolyik a valósággal; viszont valamilyen szinten még ők is tesznek a megvalósítás érdekében, akár vászonra, akár szobor formájában, akár irodalmi mű formájában, de ALKOTnak valamit.

Azt mondod soha nem leszel olyan, mint amilyennek elképzeled magad -> Soha ne mond, hogy soha. Az életben nem vagyunk 100%-ig biztosak abban sem, hogy mi fog történni a következő pillanatban, de ettől még tervezünk, bízunk és teszünk azért, hogy való váltsuk azt, amit elképzeltünk.

Egy dolog biztos: az egyetlen garantált veszteség az, amelyik próbálkozás nélkül zajlott le.

Ergo : küzdhetsz és veszíthetsz vagy egyszerűen csak veszíthetsz.

Én nem csak első látásra írok : ami nálad van, azt „ Maladaptive Daydreaming ” –nek nevezik angolul. Évekig foglalkoztam ennek a tanulmányozásával és megfigyelésével. Amerikában olyan jelentőséget kapott az utóbbi években, hogy a pszichiáterek már hivatalosan is kezdenek vele foglalkozni és véleményeket nyilvánítani, egy nagyon vitatott mentális jelenség.

Sokak szerint ( és véleményem szerint is ) egy személyiségi disszociáció is van a hátterében, amelyet traumák, de akár egyszerű stressz, boldogtalanság, magány is okozhatta a múltban, idővel pedig egyfajta védőmechanizmussá nőtte ki magát, amely egybevált az alapszemélyiséggel és ez minél inkább fokozódik, annál nehezebb lesz szétválasztani a kettőt. Egyfajta toxikus szimbiózisként lehetne szimbolizálni, amely idővel egyre erősebb lesz és egyre nehezebben tudja elengedni az eredeti énedet. Rendben , hogy ez a forma nem mindenkinél lép fel, de ez is egy szakaszát képezi ennek a jelenségnek.

Az elme átitatódik a valótlannal a kábultság mértékééig és megszokja ezt az állapotot. Nem kell sok pszichológiai felkészültség ahhoz, hogy értelemszerű legyen, milyen következményeket von ez maga után.

Azt tudom mondani hogy magam is gyártottam egy ilyen kitalált személyt magam mellé, és hosszú évekig ehhez a tökéletesre hajazó ideához és tökéletesre hajazó érzéshez mértem azt, akivel voltam és amit éppen megéltem, lehetett az bármilyen jó is, ha egyszer nem hasonlított az elképzelt és általam megálmodott álomra. Pontosabban soha nem hasonlított eléggé Számomra. Elég sok idő és elég sok könnyes búcsú és veszteségként megélt csalódás kellett ahhoz hogy rájőjjek hogy az, amit és akit keresek, az úgy és abban a formában nem létezik és hogy egy társnak nem az a dolga, hogy a-tól z-ig bezárólag minden igényedet és elvárásodat kielégítse és hogy nem az a feladat az életben az ember számára ezen a fronton sem, hogy egy tökéletes dologban létezni tudjál, hiszen ahhoz semmiféle lelki fejlődésre nem volna szüksége az embernek.

Azt hiszem hogy sokkal inkább az a feladat, hogy megtanuld értékelni abban az emberben, aki melléd kerül, az ő dolgait és megpróbáld kiszeretni belőle azt a valakit és azt a csak Őrá jellemző szépséget és jót, ami melletted lenni tud mindkettőtök örömére.