Más is van, aki állandóan azt érzi, ő nem oda tartozik, ahol él?

Falun felnőtt, fiatal nő vagyok. Kicsi korom óta különbözöm az itt élők nagy részétől, már óvodában is megjegyezték az óvónőim. Különböztem a korombeliektől, a családtagjaimtól, a falubeliektől. Nem értem, hisz mindig is falun éltem, a semmi közepén, tipikus falusi környezetben. A testvérem ugyanúgy, ugyanott nőtt fel, mint én, ő mégis olyan, mint ők, nem különbözik az átlag falusi fiataltól, ellenben velem (egyébként ezt már többen megjegyezték nekem mások is, én mennyire más vagyok a családtagjaimtól, régi barátaimtól), és én is érzem. Megtanultam megérteni a falusi magyar embereket, együttélni velük, de rosszul érzem magam itt, és a legrosszabb, hogy a családom ezt nem érti meg (ahogy a páromé sem). Azt akarják, sőt erőltetik, hogy Magyarországon maradjunk, pedig nem szeretnék a környéken maradni (ha Magyarország, akkor is nagyvárosba mennék, ami messze van tőlük). Sokszor, részben emiatt, úgy érzem, a családom is idegen, akik nem ismernek engem és sosem beszélhetek nekik arról, ki vagyok és mit szeretnék az élettől, és nem tartozom közéjük, ahogy a testvérem.

Az egyetemen kicsit jobban éreztem magam egyébként, de az sem volt az igazi, onnan is kilógtam kicsit (már akkor is külföld felé húztam, külföldi ösztöndíjért hajtottam 2 évig, amit megkaptam, mások meg azt sem értették, miért jó ez nekem).

Leginkább külföldre mennék, egy messzebbi országba, ami kicsi korom óta nagyon vonz, évek óta arra gyűjtök, hogy mehessek oda nyaralni is (több hétre szeretnék), kicsit feltérképezni a terepet, mielőtt kiköltöznék. Imádom a nyelvüket, a kultúrájukat (bár van olyan is, amit nem szeretek, szóval nem teljesen rózsaszín ködben élek). Ez tölti ki a gondolataim nagy részét, hogy mikor mehetek már el innen, mikor érkezik el az az idő, mikor már csak egy rossz emlékként gondolok a környéken töltött időre. Évek óta tanulom a nyelvüket, minden nap olvasgatok az adózásról, iskolarendszerről, egészségügyről, vásárlási lehetőségekről stb., szinte másra sem tudok gondolni, néha már úgy érzem, a barátomnak elege van már az ország nevéből is, annyit hajtogatom, hogy majd ha sikerül kiköltöznünk, így meg úgy. Azt szeretném, ha a leendő gyerekeim ott születnének, ott nőnének fel és oda tartoznának, azt a nyelvet beszélnék... stb. Kicsit úgy érzem, mintha ott enyhülne ez az "én más vagyok, én nem tartozom ide" érzés. Egy külföldi nagyvárosba talán jobban beleillek (ahol tanultam külföldön, ott is enyhült kicsit ez az érzés, most is rendszeresen visszajárok oda, nagyon szeretem, részben pont ez az érzés hiánya miatt :)). Sokszor, komolyan, a környékbeli, falusi magyarok sokkal inkább néznek különcnek (gyakran kb. mintha valami ufó lennék itt, úgy érzem magam), mint egy külföldi a saját hazájában, úgy, hogy akcentusom van. Az életfelfogásom, a stílusom, az értékrendem sokkal inkább hasonlít egy nyugat-európairéra (főleg a déli népekére), talán ezért is különbözöm ennyire az itteniektől.

A kérdésem az lenne, hogy más is érzi így magát, hogy ő nem ide, hanem egy másik helyre, városba, országba tartozik? Más is képes lenne feladni a családját, a barátait, a munkahelyét, szinte bármit azért, hogy végre megtalálja a helyét? Hogy végre valahol otthon lehessen, ha az már nem az a hely, ahol felnőtt? Vagy ha itt nem érzem itthon magam, már sehol sem fogom (hozzáteszem, külföldön sincs honvágyam és hamar megértetem magam a külföldiekkel, sőt hamarabb mint a magyarokkal, de ettől még lehetséges...).