Ki szereti magát?

Én inkább arra a kérdésedre válaszolnék, hogy "Miért nem szeretjük önmagunkat?"

A többi embertársaink miatt az esetek többségében. Kezdve az általánostól. Általánosban azért elég nagyot fejlődik az ember mint pszichésen mind testileg. Ha ez alatt a fejlődés alatt folyamatos megalázás, atrocitás, csúfolódás ér bennünket, akkor elkezdjük olyannak látni magunkat, mint amilyennek mondanak. Gyerek fejjel az ember nem igazán gondolkodik el ennek a valóságalapján. Akkor ezt követően tök önbizalom hiányosan, magunkat rémnek látva folytatjuk életünket gimnáziumban, szakközépben, ahol ezek a dolgok folytatódnak.

Ezt tapasztalatból mondom. Általánosban nagyon sokan átélik a mindennapi csesztetést, tényleg nagyon megtudja viselni az embert, kihatással van akár az egész életére. Én akkor rémálomként fogtam fel, viszont, amit középiskolában átéltem, maga volt a pokol. Volt egy srác, osztálytársam, beszélő viszonyban voltunk, aztán egyik napról a másikra ez megromlott. Állandóan dobált órákon, mindenféle ócsárló szövegeket mondott nekem, úgy beszélt rólam a haverjainak, hogy én is halljam. Ha a közelében voltam, mindig kaptam valamit. Mindenki látta hallotta, és elvileg sok barátom, haverom volt akkoriban az osztályban mégse állt ki mellettem senki, én hiába védtem magam, kevés volt, jó lett volna ha segítenek, támogatnak, éreztetik, hogy velem vannak. A közösség leállíthatta volna, de inkább nézték, mondván nem az ő dolguk.

Élmény volt hallgatni, mikor épp az én megölésemnek módjait ecsetelgette a haverjainak, vagy épp azt, hogy kikéne égetni a szemem és hasonlók. Ezek miatt ugyan, hogy érezhettem volna magam, mikor napi szinten azzal találkoztam, hogy ocsmány, gusztustalan vagyok, és hogy a legjobb lenne meghalnom? Mai napig így látom magam, és sokan nem értik miért, mert nincs rajtam szerintük semmi feltűnő, ami az ember szemét szúrná. Mégis hogy látnám magam, ha évekig ez ment majdnem, hogy napi szinten? Nagyon szerencsések azok az emberek, akik ezt nem élik át.

A középiskolai piszkálómmal végül jóban lettem, utolsó évben már szerencsére békén hagyott, sőt nem is emlékezett azokra, amit csinált, de attól én még nem felejtettem el semmit. Egyébként többször oda mentem hozzá az évek alatt, hogy beszéljük meg, de mindig elhajtott. Végül kiderült, hogy anno általánosban őt is állandóan piszkálták, megverték. Sokszor ugyanazokkal a "kedves" szavakkal ostorozta nekem magát, amikkel engem bántott. Végül kb. én lettem az egyetlen lelki társa.

Szerintem túl sokszor megalázták ezért nincs önbizalma.

Mondjuk úgy meg vagyok elégedve magammal.Persze mástól is jó hallani:)