Hány éves korotokban kezdtetek el lázadni? Hogyan alakult ki?

Soha nem lázadtam. Nem bandáztam, cigiztem, drogoztam, nem lázadtam a suli, vagy a többi ember ellen. Nem vettem fel stílusokat, mert nevetségesnek tartottam őket.

Egy valamit megfigyeltem, hogy ami nem érdekelt, azt nem tanultam, emiatt buktam is párszor, egyszer osztályt is ismételtem. Nem nagyon izgatott a dolog. Nem vagyok hülye, csak a számomra érdektelen dolgokat nem vagyok hajlandó megtanulni. Mondjuk ezt lehetne nevezni lázadásnak talán. :) 20/F

a bátyám pont olyan volt mint te, kérdező kisiskolásként. A szüleim szerint mindig csak a baj volt vele, dehát csak egy gyerek stb... Én mindig csak talpraesettnek láttam Őt. A tanárnő rendesen megutálta ezért a viselkedéséért. Egy suliba jártunk és az a nő velem sem tudott normálisan beszélni. Ő is sokszor megfogta a gyerekek csuklóját és úgy ordibált a képükbe, hogy közel rángatta Őket magához. Egyszer velem is megcsinálta de én ott lefagytam mert sosem tapasztaltam még ilyet. Na az azóta bennem van. Aztán adta az élet, hogy az öcsém alsós osztályfőnöke lett. Ő nagyon a szivére veszi a dolgokat, a felnőtteknek akkor még mindent elhitt és nem tudott semmilyen konfliktusra reagálni max.magában. Mindig mindent békésen oldott meg. Kis szelíd báránynak képzeljétek el, tényleg az volt. Ha valami bántotta, harapófogóval kellett kihúzni belőle. Na a tanárnő persze tudta, hogy tesók vagyunk és vele is úgy bánt. Kedvencei voltak az osztályból az öcsém persze irigykedett rájuk és nem értette, hogy a tanárnő miért nem képes vele is olyan szépen beszélni, az Ő kérdéseire miért nem valaszol stb.... Ez Benne is megmaradt. Amióta iskolába jár, azóta pavós ( Pavor nocturnus). Ez egy olyan betegség, ahol éjszaka felriad, ordibál öntudatlan állapotban majd visszaalszik. Reggel persze nem emlékszik semmire. Onnan jöttünk rá, hogy a suli miatt lehet, hogy sokszor, amikor értelmes szavakat, mondatokat ordibál, a tanárnője nevét, vagy egy kérést (olvashatom én?), vagy bármi mást (nem én firkáltam össze a padot, nem én) kiabál. Ezeket a rohamokat nagyon fáj hallani. Mikor anyám bement erről beszélgetni a tanárnővel, Ő tagadott mindent és meghazudtolta! az öcsémet anyukám előtt! Azért ehhez kell pofa. Aztán úgy javítottunk a helyzeten, hogy minden nap beszéltünk az öcsémmel a napjáról és bármilyen stressz, bántás, sértés érte, azt kibeszéltük vele. Innen tudtuk, hogy aznap biztos lesz roham és így nem 10 percet ordibált éjjel, csak 1-2-őt.

Azt olvastuk majd kinövi. Igaz, lassan elkezdtek csökkeni a rohamok száma (már csak heti 3-4 volt), de az áttörést az hozta el, amikor át lett íratva egy másik, jóhírű, alapítványi iskolába. Kemények az elvárások, de itt végtelenül kedvesek a tanítók, a gyerekek is egymással, semmi agresszivitás, ordibálás, sértődés, mindent nyugodtan szépen beszélnek meg egymással. Az öcsém meg. Boldog és felszabadult. Már most mondja, hogy ennek az alapítványnak iskoláiba fog felvételizni 8-osként. Mostmár csak havi 1-2 rohama van, de az se mindig. Nagyon jó így látni.

A tanárnő az előző suliból pedig a mai napig tanít sajnos. Letiltanák a hozzászólásomat, ha leírnàm, mit tennék vele.

Az a baj, hogy a oviból frissen érkező elsősök nincsenek ilyenre felkészülve. És szerintem nagyon nem így kéne felkészíteni Őket erre. Kérdező, sajnálom, hogy ilyen tanárod volt.

És bocsánat a hosszú félig meddig nem idetartozó kommentért, de jól esett ezt kiírni.

Alsóban nagyon rendes gyerek voltam, soha nem volt velem baj. Kamaszosan lázadni 13 évesen kezdtem el, amikor rájöttem, hogy nem minden olyan szép, mint ahogyan addig láttam. Rájöttem, hogy apa valószínűleg csalja anyut, akkor hallottam először a szüleim közti éjszakába nyúló vitákat, amiben anyu zokogott, hogy nem akar tovább élni. Ekkor lázadtam a suli ellen, a család ellen, minden ellen. Rengeteg probléma volt velem a suliban, és otthon is. Aztán 8. végére nagyon jóba lettem egy tanárral, aki elmagyarázta, hogy nem minden ilyen fekete-fehér, szóval abbahagytam, ezt a 'lázadozást'.

Viszont középsuliba kerülve rászoktam a dohányzásra, ivásra stb. 9. 2. félévében már hétköznap is többször mentem inni a haverokkal. Aztán 10. elején úgy döntöttem, hogy kész, vége, ennyi. Azóta is van, hogy elmegyek valahova, néha inni is, de sokkal ritkábban, és kulturáltabban. Rágyújtani is rászoktam néha, de már nem a haverok és a lázadás miatt, hanem mert néha jól esik.

Most 17 évesen már nem gondolom azt, hogy lázadnék bármi ellen is, de többször mondták rá, hogy 'lázadó típus vagyok'. Nem tudom, lehet, hogy igaz, de szerintem csak annyi a baj, hogy vallásos suliba járok, de én nem úgy gondolkodom a dolgokról, amiről néha be kell számolnom. Szóval az én bűnöm az, hogy mindig ki kell állnom a gondolataimért. Ha ez lázadás, akkor én még mindig lázadok, ha nem, akkor befejeztem kb. 16 éves koromban.

17/L