Hol találhatom meg magyarul (vagy magyar felirattal) a Ted Bundy-val vagy Aileen Wournos-sal készült interjút?

Ted Bundynál az utolsó interjúra gondolsz, amit a kivégzése előtti napon adott Dobsonnak? Magyar felirattal senki nem csinálta meg. Viszont itt van a magyar fordítása, beillesztem neked ide. Wuornos-sal való interjúról nem találtam szöveges fordítást sem, de még keresem, hátha meglesz valahol.

Ez az interjú Ted Bundy kivégzése előtt mindössze 17 órával készült. Ez volt élete utolsó interjúja.

James C. Dobson: Körülbelül délután fél három van. Holnap reggel 7-kor ki fognak végezni, ha nem halasztják el újra. Mi jár ilyenkor a fejedben? Milyen gondolataid voltak az elmúlt néhány napban?

Ted Bundy: Nem foglak azzal ugratni, hogy azt mondom, úgy érzem, hogy jó kezekben vagyok, és hogy ezzel megbékéltem. Ez egy ingadozó dolog. Néha nagyon békésnek érzem magam, máskor egyáltalán nem. Jelenleg az jár a fejemben, hogy minél termékenyebben használjam fel a hátralévő perceimet és óráimat. Ez segít élni jelenleg, lényegében, hogy termékenyen használjuk fel az időt. Most éppen nyugodt vagyok, nagyrészt azért, mert itt lehetek Önökkel.

JCD: Az ítélet szerint bűnös vagy több nő és lány meggyilkolásában.

Ted: Igen, így van.

JCD: Hogyan történt? Menjünk vissza az időben. Mik az előzményei a viselkedésnek, amit láttunk? Egy általad egészségesnek mondott családban nőttél fel. Fizikailag, szexuálisan vagy érzelmileg nem bántalmaztak.

Ted: Nem. És ez része az egész szituáció tragédiájának. Csodálatos otthonban nőttem fel két odaadó és szerető szülővel, négy testvérrel. Gyerekként mi voltunk szüleink életének központja. Rendszeresen jártunk templomba. A szüleim nem ittak, nem dohányoztak, nem szerencsejátékoztak. Nem volt fizikai bántalmazás, vagy veszekedések otthon. Nem mondom, hogy tökéletes, de egy jó, szolid keresztény otthon volt. Remélem, senki nem fogja a könnyebb utat választani, és a családomat okolni a tetteimért. Tudom, és próbálom is elmondani, amennyire lehetséges, hogy miként történt.

Fiatal fiúként, úgy 12 vagy 13 évesen, az otthonomon kívül, szemben találtam magam a pornográfiával. A fiatal fiúk felfedezik a környékük ösvényeit, és a mi környékünkön az emberek csak a szemetüket rakták le. Viszont időről időre ráakadtunk keményebb természetű könyvekre. Ez magában foglalt detektív magazinokat, stb., és ezt szeretném hangsúlyozni. A legkárosabb fajtája a pornográfiának - és most kemény, igazi, személyes tapasztalatból beszélek - az, ami bevonja az erőszakot és a szexuális erőszakot. Ennek a két erőnek az egyesülése hozza meg azt a viselkedést, amit rettenetes leírni.

JCD: Ebben az időben mi járt a fejedben?

Ted: Mielőtt messzebb mennénk, fontos nekem, hogy az emberek elhiggyék, amit mondok. Nem okolom a pornográfiát. Nem mondom, hogy ez vett rá, hogy kimenjek és megtegyek néhány dolgot. Teljes felelősséget vállalok az összes dologért, amit tettem. Itt nem ez a kérdés. A probléma az, hogy a pornográf irodalomnak milyen szerepe volt az erőszakos viselkedés kialakulásában.

JCD: Fokozta a képzelődéseidet.

Ted: Az elején fokozza ezt a fajta gondolatmenetet. Aztán, egy bizonyos időben ez elkezd kikristályosodni, és majdnem egy külön belső valósággá teszi.

JCD: Olyan messzire mentél a saját kis fantáziavilágodban, amennyire lehetett, fotókkal, videókkal, stb., majd ott volt a vágy, hogy az egész fizikai szintre lépjen.

Ted: Ha egyszer függőjévé válsz, és én ezt egyfajta függőségként látom, elkezdesz egyre hatásosabb, nyíltabb, élénkebb anyagok után nézni. Mint egy függőségnél, elkezdesz vágyni valamire, ami erősebb, és több izgalmat ad, amíg el nem éred azt a pontot, amikor a pornográfia már túl messzire ment - ez a kiugrópont, ahol elkezdesz azon gondolkozni, hogy talán az, hogy valójában megteszed ezeket a dolgokat, megadja neked azt, ami a szavak és képek mögött van.

JCD: Mennyi időt töltöttél ezen a ponton, mielőtt valóban megtámadtál valakit?

Ted: Néhány évig. Nagyon erősen küzdöttem a bűnöző és erőszakos viselkedés ellen, gátolni akartam őket. Ezt nevelte belém a környezetem, az egyház és az iskolák. Tudtam, hogy rossz dolog ezekre gondolni és persze megtenni is őket. A szakadék szélén álltam, és az önuralom utolsó nyomai is állandóan próbára lettek téve, és ezt végül megtámadta az a fajta fantáziavilág, amit nagyon felfokozott a pornográfia.

JCD: Emlékszel, hogy mi taszított a szakadékba? Emlékszel a döntésre, hogy megtedd?

Ted: Nagyon nehéz ezt leírni - az érzést, hogy elértem azt a pontot, amikor tudtam, hogy többé nem tudom kordában tartani. A korlátok, amit gyerekként megtanultam, nem bizonyultak elegendőnek, hogy visszatartsanak attól, hogy bántsak valakit.

JCD: Hívhatnánk ezt akár szexuális dühöngésnek is?

Ted: Így is lehet mondani - egy kényszer, ennek a romboló erőnek a felgyülemlése. Még egy tény amit még amit még nem említettem, az alkoholfogyasztás. A pornográfiának való kiszolgáltatottságommal kapcsolatban az alkohol csökkentette a gátlásaimat és ez így még tovább fokozta a dolgokat.

JCD: Miután elkövetted az első gyilkosságodat, milyen érzelmi hatásai voltak rád? Mi történt az azt követő napokban?

Ted: Még ennyi év távlatából is nehéz erről beszélni. Átélni azáltal, hogy beszélek róla nehéz, de azt akarom, hogy megértsék, mi történt. Olyan volt, mint felébredni egy rettenetes transzból vagy álomból. Egyedül ahhoz tudom hasonlítani (és nem akarom túldramatizálni), hogy valami nagyon borzasztó és idegen dolog birtokol, aztán reggel felébredsz, visszaemlékszel a történtekre és rájössz, hogy a törvény és persze Isten szemében felelős vagy. Reggel felébredni és tiszta fejjel végiggondolni, amit tettem, erkölcsi és etikai épséggel, nagyon hátborzongató volt.

JCD: Addig nem is gondoltad, hogy képes lennél rá?

Ted: Leírhatatlan az az erőszakos kényszer, hogy megtegyem, és amint ez a kényszer ki lett elégítve, és csökkent az az energiaszint, újra önmagammá váltam. Alapjában véve normális ember voltam. Sosem lógtam bárokban, sosem voltam munkakerülő. Sosem voltam perverz olyan értelemben, hogy az emberek ránéznek valakire és azt mondják, "tudom, hogy valami nem stimmel vele". Normális ember voltam. Jó barátaim voltak. Normális életet vezettem, ezt az egy nagyon erős és romboló, ártalmas részét kivéve, amit nagyon nagy titokban is tartottam. Azok az emberek, akikre ekkora hatással volt az erőszak a médiában, különösképp a pornográf erőszak, nem valamiféle született szörnyek. Mi vagyunk a fiaitok és a férjeitek. Rendes családban nőttünk fel. A pornográfia elérheti és kiragadhatja bármelyik gyereket otthonról manapság. Engem 20-30 éve ragadott ki. Akármilyen szorgalmasak voltak a szüleim, hogy megvédjék a gyerekeiket, akármilyen keresztény családban nőttem fel, az efajta hatások ellen nincs védelem.

JCD: Többszáz riporter akart beszélni vele, és te engem kértél meg, hogy jöjjek, mert valamit el akartál mondani. Úgy érzed, hogy a kemény pornó, és az ahhoz vezető ajtó, a lágyabb pornó temérdek veszélyt hordoz magában más emberekre nézve is, és ráviheti őket, hogy nőket öljenek meg, mint ahogy te tetted.

Ted: Nem vagyok társadalomkutató, és nem teszek úgy, mintha elhinném, amit John Q. Citizen hisz erről, de már jó ideje börtönben élek, és sok emberrel találkoztam, akik ösztönözve voltak erőszakos tettek elkövetésére. Kivétel nélkül mindenki közülük mélyen érdeklődött a pornó iránt - mélyen felemésztette őket a függőség. Az FBI saját tanulmánya a sorozatgyilkosokról is megmutatja, hogy a leggyakoribb érdeklődési kör a sorozatgyilkosok körében a pornográfia. Ez az igazság.

JCD: Milyen lett volna az életed ezen befolyás nélkül?

Ted: Tudom, hogy sokkal jobb lehetett volna, nem csak nekem, hanem nagyon sok más embernek is - áldozatoknak és családoknak. Nem kérdés, hogy jobb élet lett volna. Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ez a fajta erőszak nem lett volna része akkor.

JCD: Szoktál gondolni az áldozatokra és a családjaikra, akik most súlyosan sértültek érzemileg? Évekkel később sem normális az életük, és nem is lesz az. Van bűntudatod?

Ted: Tudom, hogy az emberek ezért önítélkezéssel fognak vádolni, de Isten segítségével képes voltam eljutni arra a pontra, túlságosan is későn, hogy átérzem a fájdalmat, amiért felelős vagyok. Igen. Teljesen! Az elmúlt néhány napban néhány nyomozóval beszéltem pár megoldatlan ügyről - gyilkosságokról, amiket elkövettem. Nehéz ezekről beszélni ennyi évvel később, mert feleleveníti mindazokat a rettenetes érzéseket és gondolatokat, amiket rendíthetetlenül és nagy szorgalommal leküzdöttem - azt hiszem, sikeresen. A régi sebek fel lettek tépve, és újra éreztem a fájdalmat és az iszonyt. Remélem, hogy azok, akiknek annyi fájdalmat okoztam, még ha nem is hisznek bánatom kifejezésében, el fogják hinni, amit most mondok; az olyan elszabadult emberek, mint én, ott vannak a városaikban és közösségeikben, akiknek a veszélyes hajlamait feltölti a média erőszakkal, nap nap után, különböző formákban - főleg a szexuális erőszak formájában. Ami számomra ijesztő, hogy látom, mi megy a TV-ben. Sok erőszakos dolog, ami ma eljut az otthonokba manapság, olyan dolgok, amit még felnőtt filmek formájában sem mutattak volna 30 évvel ezelőtt.

JCD: A "mészárolós" filmek?

Ted: Az a legélénkebb erőszak a képernyőn, főleg amikor a gyerekek el vannak hanyagolva, és váratlanul akár egy újabb Ted Bundyvá is válhatnak; lehetnek hajlamaik ilyesfajta viselkedésre.

JCD: Az egyik legutolsó gyilkosság, amit elkövettél, a 12 éves Kimberly Leach volt. Azt hiszem, ennél az esetnél nagyobb a felháborodás, mivel egy ártatlan gyerek játszótérről való elrablásáról van szó. Mit éreztél utána? Normális érzéseid voltak utána?

Ted: Nem igazán tudok most erről beszélni. Túl fájdalmas. Szeretném, ha éreztetni tudnám, milyen élmény volt ez, de nem tudok róla beszélni. Képtelen vagyok elkezdeni megérteni azon emberek szüleinek fájdalmát, akiket bántottam. Nem tudom visszaadni őket nekik. Nem kérem, és nem is számítok rá, hogy megbocsássanak nekem. Az a fajta megbocsátás Istené; ha ezt érzik, érzik, és ha nem, talán egy nap rátalálnak.

JCD: Megérdemled a rád kirótt bütetést?

Ted: Ez egy nagyon jó kérdés. Nem akarok meghalni; nem fogok hazudni. Megérdemlem, persze, a legszélsőségesebb büntetést, amire a társadalomnak eszköze van. És azt hiszem, a társadalom megérdemli, hogy megvédjék őket tőlem és a többi olyantól, mint én. Ez biztos. Amit remélek, az az, hogy kitűnik a beszélgetésünkből, hogy a társadalom megérdemli, hogy megvédjék önmagától. Ahogy már beszéltünk róla, sok erő nem áll irányítás alatt ebben az országban, főleg ez a fajta erőszakos pornográfia, másrészről pedig "ártalmatlan" emberek elítélik egy Ted Bundy viselkedését, míg ők maguk is elsétálnak egy teli doboz magazin mellett, amik elindítanak fiatal gyerekeket az úton, hogy Ted Bundykká váljanak. Ez az irónia. Most nem a büntetésről beszélek, amit az emberek rám akarnak kiszabni. Nincs olyan módja a világon az én megölésemnek, ami visszahozná azokat a gyönyörű gyerekeket a szüleikhez és enyhítené, megszüntetné a fájdalmat. De csomó más gyerek van az egész országban, akik ma az utcán játszanak, holnap viszont halottak lesznek, mert más fiatal emberek olvassák és látják azokat a dolgokat, amik ma elérhetők a médiában.

JCD: Félelmetesen cinikus megjegyzéseket hallani rólad odakintről, feltételezem, jó okkal. Nem vagyok biztos benne, hogy bármit mondhatnál, amit elhinnének az emberek, mégis elmondtad nekem, hogy elfogadtad Jézus Krisztus megbocsátását, és követője, hívője vagy. Erőt merítesz ebből, ahogy közeledsz az utolsó órák felé?

Ted: Igen. Nem mondhatom, hogy a halál árnyékában lennem egy megszokott dolog, és hogy erős vagyok, hogy már semmi nem zavar. Ez nem vicc. Ez elég egyedülálló dolog, mégis emlékeztetnem kell magam arra, hogy mindannyian keresztülmegyünk ezen így vagy úgy.

JCD: Minden emberre rátalál.

Ted: Megszámlálhatatlan milliók, akik ezen a földön éltek előttünk, keresztülmentek ezen, szóval ez csak egy tapasztalat, amin mind megosztozunk.

Ted Bundyt másnap reggel 7:15-kor kivégezték.

(Az interjú lefordításáért köszönet Baark-nak)