Hogy éltétek meg?

Szarul.

Tizeneves-bantalmazo és kontrollmániás szülők mellett csupa öröm az élet

Huszoneves- éhbérért gurizni bully kollégákkal jajdejo Harmincas- súlyosan elhizva állandó rosszullétekkel de fasza

most negyven felett: jöhetne már a halál

Fogjuk rá hogy egész jól, gyerekként meg volt mindenem, mert jómódú családba születtem értelmiségi szülők gyermekeként (orvos illetve közgazdász felmenőkkel).

Kitünő tanuló voltam az iskolában (gimiben is) úgy hogy nem kellett túl nagy erőfeszítést a tanulásba fektetni így volt időm a hobbimmal és a barátnőimmel kellő időt tölteni és szocializálódni.

18 évesen érettségi ajándéknak kaptam egy hitel és tehermentes kisebb - 52 négyzetméteres - budai lakást a szüleimtől, így az egyetemet már külön költözve kezdtem meg.

Mivel mindig érdekelt a csillagászat így csillagásznak tanultam, el is végeztem az MSc-t, jelenleg egy kutatóintézetnél dolgozom, valamint "szakértőként" egy csillagászattal kapcsolatos folyóiratnál. Szeretem a munkámat mivel kifejezetten rugalmas (nincs fix munkaidő, sprintekben dolgozunk), viszonylag jó a fizetés mert nemzetközi finanszírozású projektek futnak (1,3 - 1,5 millió körül keresek) és hibrid a munkarend, most például a melegben a szüleim nyaralójában tartózkodom vidéken és home officeból dolgozom :)

28/N

Kettes, grat a teljesítményeidhez.

F

Tizenéves: lázadó tizenéves, sokat alszik és szocializálódik a barátaival (mindkét nemből).

Huszonéves: vajon hova tartok, mi lesz ebből? Mások hogyan csinálják? Elég jó vagyok?

Harmincas: Jó helyen vagyok, utamon, csináljunk családot!

Negyvenes: Tényleg? Így kellett lennie? Így kellett lennie. Minden bizonnyal. Várom a folytatást.

Tizenévesen elmenekültem otthonról egy idősebb sráchoz lakni, mert a szüleim elhanyagoltak, plusz bántalmazó volt az édesanyám. Ekkor álmodozó jellemem volt, kislánynak éreztem magam, aki nagyon önálló, és tettre kész, büszke voltam magamra, hogy ilyen fiatalon elindult az önálló életem. Később persze beláttam, hogy piszkosul fiatal voltam, és a családra lett volna szükségem.

Huszonévesen meg mindenféle alja helyen dolgoztam, amiből kiszakított szép három egyetemi évem, ahol jól teljesítettem, felszabadult lehettem, és voltak barátaim. Ekkor egyedülálló voltam, randizgattam, éltem a huszonévesek gondtalan életét.

Most harminc felé, még megcsinálom a mesterképzést, hogy bizonyítsak a családomnak, aztán vállalkozást szeretnék építeni, mert a sok sok negatív tapasztalatom alkalmazottként, teljesen szétvágta az önbizalmamat, és újra kell építenem magam a nulláról, miközben valahogy le is kell diplomáznom újra.

Sokan azt mondanák, hogy el vagyok késve, hol a karrier, hol a pénz, mikor lesz már család stb.

Én úgy éltem meg, hogy nehéz fiatal korom volt, még haza menni se volt hova, mert a lakásunkat elitta az anyám. Hiába akartam szorgalmasan pénzt keresni, mindig alig fizettek meg, sok helyen arrogánsan bántak velem, és ugráltattak. Most szeretnék fordítani a sorsomon, bár a lelkemben még mindig max 23 vagyok, és meg is maradt ez a kislányos attitűdöm, szeretem a cuki dolgokat, a hobbijaim is gyerekesek, mégis azért már jócskán megerősödtem. Kiállok magamért, reálisabb az énképem, szeretek nő lenni, azért még mindig fiatal vagyok. Van egy kiegyensúlyozott párkapcsolatom, a családi dolgaimat helyre tettem. A karrier ami eddig nem jött be, de még adok magamnak egy esélyt, hogy megvalósítsam az álmaim.

27 vagyok

10-15

Egész jol volt pár nehezebb időszak, már nem a felhötlen gyerekkor, elkezdődtek az aggódások de úgy általában rendben volt

15-18ig

Pokol.

P.O.K.O.L.

18-22

Könnyebb időszak, kihívásokkal, de valahogy akkor jól estek ezek a kihívások

22-24

Ugyanúgy volt pár, de kevesebb kihívás, csökkent a motiváció, beleuntam mindenbe, kiégtem a legtöbb dologban, egy csomó mindent ezért feladtam mert már nem bírtam ránézni se, elég szenvedős időszak volt

24-27

Annyi kihívás, megerőltetés meg energiabefektetés, lenyúznivaló bőr KÉNE (!!!), de bármennyit is teszek, soha nem elég. Megoldhatatlan helyzetek sorozata talál meg, és egyik be sem várja a masikat hanem így egymásra...

Valamiért a sorsomnak eltökélt szandéka hogy soha többé ne mehessek vissza a komfortzónámba, és hogy az valahogy velem és az önálló szabad akaratommal együtt szűnjön meg.

10-14:

vegyesen. Nagyon szigorú szüleim vannak, akiket bár tényleg nagyon szeretek, mégis elérték, hogy már abban az időben komolyabb és kezeletlen szorongásom lett, teljesítménykényszerem, önbizalomhiányom.

Mellette mégis voltak barátaim, akikkel suli után bandáztunk kicsit, vagy a kutyámat sétáltattuk együtt.

15-20:

gimi 5 éve. Nem volt könnyű beilleszkednem a szorongásommal, halk és visszahúzódó természetemmel, 2. évre találtam csak meg a helyem. Az évek alatt párszor piszkáltak is, de általában elintézték a hátam mögött.

Gimi végére nagyon sok veszekedés lett otthon, ami eléggé megviselt.

21-24 (jelen):

sikerült az önbizalomhiányomon dolgozni, már kifejezetten jól érzem magam a bőrömben. Az egyetem körül szinte csak remek dolgokat tudok mondani (ösztöndíjak, a suliban is dolgozhattam a professzorokkal több féléven át, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, jóba lettem pár szaktárssal, hivatalos és nemzetközi rendezvényeken is jelen lehettem), bár volt egy-két nagyon stresszes időszakom is.

Életem eddigi legkeményebb mélypontja is ebben az időszakban történt, azt hiszem, pont 2 éve. Jobb kifejezés híján, ott el is törött bennem valami, és azóta nem vagyok olyan, mint előtte. Pozitív és negatív értelemben is, sajnos. Magánéletben jött össze egy rakat dolog, suli is akkor lett stresszesebb, és nem bírtam egyedül.

Most viszont elveszettnek, motiválatlannak érzem magam, nagyon nem találom a helyem a világban és el vagyok keseredve.