Volt ilyen az életetekben?

Csak hasonlo.

Allandoan költöztünk ez miatt mindog idegen bölcsibe idegen oviba adtak be.

Tehát bementem az ajton es 30 vadidegen ember a másik oldalon szemben velem.

Gőzöm se volt hogy kell tömeggel ismerkedni leültem egyedul.

(Azota is pl ha munkahelyi gyűlések vannak, vagy összejövetelek, megint leblokkolok)

Aztán udvari jatekoknál néztem ahogy jatszanak tetszett en is próbáltam pl a homokvárat de erre elkezdtek gúnyolni hogy "BÁ" (nem értettem azt sem, hogy most nem nézhetem amit épít?wtf?)

Aztan csoportjateknál mindig egymással fogocskáztak csak en hiába álltam be a játékba utánam nem rohant senki meg mintha levegő lettem volna meg ilyenek.

Nekem végig idegenerzésem volt éveken át mindenkivel szemben.

Nem azt érzem hogy kiközösítettek volna hanem azt mintha senkinek nem is léteztem volna. Levegő voltam.

Suliban lettek csak bnőim is.

*Amugy nem panaszmodtam mert nem js tudtam azt hogy ez baj lenne. Tidomasul vettem hogy ilyen a világ ilyen egy ovoda es kesz.

Inkább az anya hiánya tett be nagyon. Hogy otthagy és hiába sírok akkor is otthagy, es látom ahogy elmegy es hiába nézem órákon át is, nem fordul vissza nem jön vissza. Ez a fájdalom volt a legjelentősebb legélénkebb.

Nem a közösség. A közösség ugy nem is érdekelt. Vannak, nem üres a terem es kb ennyit jelentett az egész.