Éreztetek már hasonlót, hogy a nagy céltudatosság elszállt és kilátástalansággá lett?

Velem volt ilyen, depresszió a neve. Én is nagyon motivált és céltudatos voltam, annyi különbséggel, hogy nekem iszonyat volt a gyerekkorom, sz.rrátraumatizált felnőtt lettem és egy elég rondán kivitelezett szakítás rántotta ki alólam a szönyeget. Ezért nem merem a te helyzetedre is azt mondani, hogy depresszió, mert nem látom az okokat, amik kiválthatták.

Ettől függetlenül lehet, hogy tényleg az. Amit én érzetem, az a teljes céltalanság és érdektelenség volt. Nem érdekelt semmi, ami azelőtt érdekelt (munka, hobbi, edzés, a kinézetem...), elkezdtem piálásba, zabálásba és játékba menekülni. Mintha valami robotpilóta módban éltem volna az életemet, csak mentem és csináltam, amit kellett, de igazából én nem voltam jelen, csak amikor végre hazaértem és nekiállhattam a piálásnak, zabálásnak, játéknak...

Pszichológus és antidepresszáns segítségével tudtam úgy-ahogy kijönni belőle. A motiváltságot és céltudatosságot a mai napig nem sikerült visszakapnom, de legalább már nem szorongok és nem akarom kinyírni magam. :) Nem tudom, hogy számomra a teljes gyógyulás lehetséges-e. Számodra szerintem igen, mert a leírásodból nem derül ki, hogy lenne olyan mély és súlyos traumatizáltságod, mint nekem. Szóval én egy pszichológus segítségét javasolnám.

Még hozzátenném, hogy nem láttam a kiutat, a megoldást, mert el sem tudtam képzelni, hogy mi tenne boldoggá. Ez a legrosszabb, ezért annyira kilátástalan az egész.

És ellentmondásosnak tűnik, de ez az agy védekezőmechanizmusa, hogy leblokkolja a vágyakat, célokat. Mert ha belegondolok, akkor ez engem valóban megvédett attól, hogy kinyírjam magam. Amire nekem a legnagyobb szükségem volt egész életemben és nem kaptam meg, az a szeretet. Hogy szeretve legyek. És ha belegondolok abba, hogy ebben a kétségbeesett és kiszolgáltatott lelkiállapotban nem múlt volna el a szeretetre való igényem, az olyan iszonyatos lelki fájdalmat okozott volna a nap minden egyes percében, hogy valószínüleg megöltem volna magam. Bámulatos az emberi agy, mi? :)

Esetleg pszichologus, akinek ezeket elmondod. bocs en most nem.ertem (nem.tudtam figyelmesen olvasni), de mar befejezted az egyetemet?

van sajnos olyan, hogy az ember beijed, amikor mar a teljesen onallo elet elott all egy lepessel. Amikor hirtelen megsem akarodzik befejezni az egyetemet es azzal a szakmaval elmenni dolgozni. Nem szokott konkretan megfogalmazodni sokakban, de ilyenkor jon a sok halasztgatas, inkabb masfele fordulas stb.

Ha nem tetszik az amit tanultal (persze elotte jo lenne olyan helyrw valahogy akar csak gyakor oki allasba elmenni amit tanulsz az egyetemen vagy tanultal, hogy biztosan lasd ez melleloves volt), akkor ideje egy palyavalasztasi tanacsadasra elmenni. Egyszeruen lehet csak mas fekszikneked, masban talalnad meg az oromet.

Lehet a levalas nehez a csaladidtol es ez jgy jott most ki.

.indenfelekeppen erdemes pszichologussal beszelned jobb onismeretet elerni.

Es nem.nem.vagy egyedul. Hasonlot eltem at en is, csak nem tartott tul sokaig, engem az rantott ki, hogy ajanlottak munkat es azt nagyon megszerettem es szerencsere abban a szakmaban amit az egyetemen tanultam.

Üdv. a felnőttek világában...

Velem is kb. ez volt, csak mellé mérgez kapcsolatok is. Ráment 5-10 év az életemből, attól függően hogyan nézzük.

Szerencsére, a problémáid még mindig gyerekesek az igazi felnőtt léthez mérten.

Tedd le a cigit és a piát, mozdulj meg újra és máris jobb lesz. Keress más munkát. Gondolom nem alszol normálisan sem, ha nappal tanulsz éjszaka meg megy a pultozás.

Sok ember keresztül megy ilyen és ehhez hasonló dolgokon.

Gyerekként optimális esetben szép és gondtalan az élet, majd rájössz szép lassan, hogy mennyire keserves, igazságtalan és gonosz tud lenni.