Akik jártak úszni óvodában, vagy alsó tagozatban, más is tapasztalta, hogy az úszomesterek jó része gyakran idegbeteg volt?

Hál' Istennek magamtól tanultam meg úszni, vízparton nőttem fel. Különösen most értékelem ezt, mikor egy olyan uszodát látogatok a hideg évszakokban, ahol az egyik sáv le van zárva úszóiskolának. Vagy húsz kölyök úszik egy sávban, az oktatójuk ruhában mászkál a parton, időnként valami szivacsrúddal csapkodja őket, és még a víz alatt is hallom, ahogy üvölt velük. Igyekszem úgy időzíteni az edzéseket, hogy ne akkor legyek ott, amikor ők, mert rossz hallgatni. Párszor álmodtam ezzel a jelenettel, konkrétan visszatérő álmom, hogy belelököm a sipákoló oktatót a medencébe.

Kíváncsi vagyok, ezeknek a kölyköknek hány százaléka fog úszni felnőtt életében, és hány lesz olyan, aki a klór szagától is rosszul van. Faterom versenyzett 16 éves koráig, olyan szinten megutáltatták vele a vizet, hogy strandra nem jött el velünk gyerekként sosem, és mikor egyszer hívtam, hogy várjon a parton, mikor megyek Balaton-átúszásra, akkor lejött ugyan szurkolni, meg mondta, hogy büszke rám, de láthatóan kellemetlen volt neki a versenyhelyzet, szóval többet nem hívtam, csak utólag mondtam el, hogy voltam. Mindig az volt rá az első reakciója, hogy "figyelj, ne legyél szomorú, amiért nem te lettél az első". Sosem érdekelt, hogy nem vagyok első, sőt, első alkalommal a szintidőt se sikerült megúszni, de attól még rohadt büszke voltam magamra, hogy egyáltalán teljesítettem a távot. Belé meg beleverték, hogy az úszás nem öröm, és nem magaddal kell versenyezni, hanem a sporttársakkal.

Ja, félmaratont is futottam (a teljes maratoni táv még várat magára, de készülök), oda is hívtam apát szurkolni, ott eszébe sem jutott vígasztalni, amiért nem lettem első. Ott annyit mondott, hogy "hogy a picsába tudtad te ezt végigfutni, ez még túrának is hosszú", és ennyi. Mert futni soha nem futott, viszont az úszást csak a versenysporton keresztül ismeri, fel sem merül benne, hogy vannak, akik hobbiból úsznak, csak azért, mert azt lehet élvezni is, meg nekem tök nagy élmény, mikor látom, hogy fejlődtem, sokáig bajban voltam a gyorsúszással, elméletben tudtam, hogy kell, mert sokat olvastam a témában, gyakorlatban egy frissen kikelt kiskacsa nem szerencsétlenkedik annyit, mint én, mikor először megpróbáltam, aztán egyszer csak átkattant bennem valami, ráéreztem a technikára, és akkora élmény volt, hogy most már ez is megy, aztán, mikor láttam, hogy egyre gyorsabban is megy. Akkoriban együtt jártam egy fiúval, akinek voltak problémái a hátával, mondtam, hogy jöjjön velem ő is úszni, elsőre nagyon nem ment neki, kb. 200 métert, ha le tudott úszni fél óra alatt, ilyen háton lebegős technikával. Maga a kapcsolat nem működött, szétmentünk, de kb. egy évvel a szakítás után találkoztunk egy közös barát szülinapján, és a szokásos hogy vagy után az első dolga volt elmesélni, hogy képzeljem el, múlt héten 1500 métert úszott - és látszott, hogy nagyon örül a teljesítményének, én is örültem neki.

Én gyerekként balettoztam, számomra azt a sportot (művészetet?) rontották el. Nagyon szép, időnként elmegyek egy-egy előadásra, és szeretnék gyönyörködni benne, de közben látom a cipők mögött a vérző lábujjakat, a vizsgák előtt végigkoplalt heteket, hogy ötven kiló alatt maradjak, meg Liliánt, aki ránehezkedett a vállamra, és erőszakkal lenyomott a földre, mert nem sikerült a spárgám addigra, ameddigre kellett volna.

Nyolcashoz kapcsódva, minket labdával dobott fejbe, ha nem voltunk szerinte elég tempósak. Nem tőle tanultam meg úszni, már úgy mentem a sulis oktatásra, hogy valamennyit tudtam. Nálunk is három csoport volt, alapból tök gáz nevekkel, mert volt valami halnév a legjobbaknak, béka volt a kevésbé jó, mi meg, a legrosszabbak, voltunk a macskák, mert hahaha a macska fél a víztől 🙄.

Minden csoportnak volt valami plüss, amit az aznapi legjobb hazavihetett, hát a macska csoportból senki se kapta meg sose, de amikor volt a kiosztás, legalább ordított egy baromi nagyot, hogy a mi csoportunk sz*r, majd ha lesz bárki értékelhető, akkor megkapjuk a plüsst. Elég sokáig kellett járni, talán két hétig, de emlékszem, hogy mikor fejbedobott a labdával, annyira osszezavarodtam, hogy alig bírtam kievickélni, annyi vizet nyeltem, hogy hányni tudtam volna, és utána mindent elkövettem, hogy be kelljen menni (elgórtam az úszócuccot, nem vittem haza a suliból, még filccel egy sebet is rajzoltam a lábamra, mert akkor nem kellett bemenni a vízbe). Mai napig rosszul vagyok, ha látom az ürgét, de szerencsére már nem tanít, nyugdíjas.

Szadista. Elotte imadtam a vizet, csak epp uszni nem tudtam. Utana fobiam lett a viztol, 49 evesen tanultam meg uszni. Tudtam, hogy kell, csak lelki gatja volt.

Gyerekekhez se ertettek, ismeretek atadasahoz sem.

32 gyerekbol csak harom nem tudott uszni semennyire sem, na minket kinzott. Le kellett guggolnunk a medence aljara eloszor. Uszoszemuveg nem volt, nem mondtak.