Általában felnőttként is azok sportolnak komolyabban, akik gyerekként versenysportoltak?

Úgy vagyok, mint a hármas. Gyerekkoromban szinte semmi, felnőttként elég aktív életet élek.

Leginkább az elvesztegetett fiatalkoromat sajnálom. Én küzdősportolni kezdtem felnőtt fejjel, és ehhez jött még a futás. A küzdősportot jobb gyerekként elkezdeni, megtanulni, felnőttként sokkal (indokolatlanul) óvatosabb az ember, nem kezdeményez annyit, hajlamos inkább reagálni, kontrázni.

A komoly versenysport hiányát nem bánom, legalább abban nem kezdett már fiatalon elhasználódni a szervezetem. Viszont amit társaságban, elfoglaltságban, élményben jelenthetett volna, az örökre kimaradt.

Dagadt gyerek voltam, amin csak rontott, hogy beirattak balettozni kislányként. Már ötévesen láttam, hogy nem úgy nézek ki a dresszben, mint a többi kislány, és szégyelltem magam emiatt. A gyerekkori naplóim (5-14 éves korig kb) tele voltak tervekkel, hogy na majd most aztán tényleg lefogyok, ennyi meg annyi kalóriát fogok enni, ennyi meg annyi felülést fogok csinálni. Sosem sikerült, mert nem tudtam ellenállni nagyanyám süteményének, meg a pizzának, és ezért gyűlöltem magam.

Egyébként meg kifejezetten gyökér voltam a sportokhoz. Úszni tudtam, de hát azt ki nem? Bringázni ügyetlenebbül ment, mint a többieknek. Görkorizni tudtam még jól, de fogócskában mindig veszítettem, mert lassú voltam, a tesiórák meg egyenesen rémálom volt, hogy összevetve a többi gyerekkel, mennyire nyomorék vagyok. Gyűlöltem sportolni. Még 17-18 évesen eljártam futni, de csak azért, mert nem volt önkontrollom, hogy ne zabáljak, és ha túlzabáltam magam, akkor kiszámoltam, hány kört fogok lefutni a pályán, és ha vért izzadva is, de megcsináltam. Gyűlöltem az egészet.

Mikor kikerültem az egész közegből, akkor jöttem rá, hogy futni amúgy egész jó - már ha jól táplálva (nem a menzakoszt bezabálása után) csinálod, és nem kényszerből, hanem csak úgy. A korábbi fájdalmas, kalóriaégető vérrel-verítékkel lefutott 4 km-t felváltotta a könnyedén, élvezettel lefutott 16 km, mikor már magamnak főztem, nem menzakoszton éltem, és így volt energiám mindenhez (úgy, hogy még fogytam is). Elkezdtem uszodába járni, mert úszni mindig is szerettem. Nem csatlakoztam egyesülethez, mert hogy nem vagyok sportoló, covid alatt muszáj volt, hogy továbbra is járhassak, aztán maradtam, később pár lánytól hallottam az öltözőben, hogy ők nyaranta kajakozni is járnak, szóval abba is belefogtam, mert jól hangott. Illetve mindig lenyűgöztek a harcművészetek, de úgy voltam vele, hogy nincs meg nekem az erőnlétem ehhez, viszont két éve beiratkoztam egy felnőtt-dojoba, azóta járok, próbálok fejlődni. A konditeremtől sokáig távolt tartottam magam, de egy barátom szeret járni, megmutatta a gyakorlatokat, és jól esik.

Nem sportolok "komolyan". Heti 6-szor edzek, különböző sportágakban, vagy erősítek, néha keverem őket, és reggel futni megyek, este meg kajakozni, vagy reggel konditerem, este karate. Néha hanyagolom pár hétig az összes többit, mert épp futóversenyre készülök, vagy közeleg a Balaton-átúszás. Nem fogok olimpiai aranyat nyerni, de a gyermek énem nagyon el lenne csodálkozva azon, hogy mikre vagyok képes, és mennyi testmozgást végzek, ráadásul örömmel és szívesen.

Ez szerintem olyan, mint az olvasás. Én a kötelező olvasmányok miatt általánosban sokáig azt hittem, hogy utálok olvasni. Aztán volt egy könyv, amit tiltottak nekünk az iskolában, nyilván aznap váltottam ki az olvasójegyem a városi könyvtárban, hogy elolvashassam, és az tetszett, visszavittem, szétnéztem, és találtam még érdekes könyveket. Azóta szeretek olvasni. De a Kőszívű ember fiai-n sosem voltam képes átrágni magam, hál' Istennek felnőttként már senki nem kéri rajtam ezt számon, válogathatok a világ összes többi könyvégől, ahogy balett, meg ingafutás sincs már, de válogathatok a nekem tetsző sportágakból.