Az emberek jelentős része felfogja egyáltalán azt,hogy meg fog halni,ráadásul bármikor?

Valószínűleg fel és az én meglátásom szerint, ha meghalsz akkor szimplán vége van és nem kerülsz sehova, nem hiszek a reinkarnációban sem. Szóval én abban hiszek, hogy egy életed van és az addig tart ameddig tart. Ha vége, onnantól nincs tovább. A legtöbben pedig olyanok vagyunk akire 50-60 év múlva valószínűleg senki sem fog emlékezni, ha meghaltunk..

Nyilván ennek tudatában el lehet dönteni, hogy akarsz-e élni és élvezni az életed vagy csak úgy el lenni a mindennapokban vagy inkább szomorkodni szeretnél, hogy hát egyszer úgyis maghalunk és igen, akár ez lehet holnap is, vagy lehet 5 perc múlva egy agyvérzés is, de az is lehet, hogy csak 40 év múlva történik meg. Ez ilyen..

Szerintem amire te gondolsz, hogy valaki zsigerien átérezze saját halandóságát és a halál lehetőségének állandó jelenlétét, depressziósnak kell lenni, vagy ahhoz közeli állapotban. Depressziósan engem is komolyan foglalkoztatott a dolog, de mióta kijöttem belőle, ahogy írod, inkább csak intellektuálisan fogom fel ezt (ahogy az emberiség nagy része), és az sokkal könnyebben kezelhető a mindennapokban. Ahogy Boldogtalan Édesburgonya, én sem hiszek a túlvilági életben.

Én a halállal járó szenvedéstől jobban félek, mint magától a haláltól (lassú leépülés, baleset, fájdalom...).

Egyszer láttam egy dokumentumfilmet, amelynek szereplői halálhoz közeli állapotban megélt testen túli élményekről számoltak be. Annak hatására ideig-óráig motoszkált bennem a megmásíthatatlan elmúlás tudata, de mivel a halálon túli életben nem hiszem, ezért nem sokáig foglalkoztam vele.

Nem sodrom magam esztelen veszélyekbe, ismerem a saját határaimat, mindig csak olyan szituációba merészkedem, amiből tudom, hogy nagy eséllyel ki is tudok mászni egyedül. Én a "halál után ugyanaz lesz, mint születés előtt volt, annyi különbséggel, hogy nem várni fognak, hanem hiányolni" elvet vallom. Ebből kifolyólag nem is igazán foglalkoztat a halál kérdése, igyekszem a lehető legteljesebben és legetikusabb módon megélni az életem, ennyi.

Fel lehet ezt fogni?

Miért félünk a haláltól?

Nem azért, mert az ismert jóból vagy nyomorból egy még fájdalmasabb, még kiszolgáltatottabb, még nyomorultabb helyzetbe kerülünk?

Ha igen, akkor ez meghalás félelem nem pedig halálfélelem.

Mint ahogy #2 írta:

"Én a halállal járó szenvedéstől jobban félek, mint magától a haláltól (lassú leépülés, baleset, fájdalom...)."

Mi van, ha a halálban teljesen megsemmisülünk? Nincs semmi, te sem vagy. Nincs ott senki akinek hiányozna a létezés. Vannak emberek, akik ebben hisznek és teljesen megnyugtatja őket.

El lehet ezt képzelni? El tudod képzelni, hogy nem vagy? El tudod képzelni, hogy milyen álomtalan mélyalvásban aludni?

"A semmi az nem van." - Besenyő Pista Bácsi

Nem tudom elképzelni a nemlétet, de ez engem nem nyugtat meg.