Tényleg ennyire teljesíthetetlen kérés ez? Szülők! Ha a ti gyereketek erre kérne, megtennétek? /hosszú kifejtés, aki nem szeret olvasni, ne kattintson/

Olyannyira apróság - szerintem legalábbis -, hogy máskülönben szót sem érdemelne, nemhogy kérdést.

Apám közel tíz éve ételfutárként dolgozik. Sokfelé megy, és sok macskával találkozik, de csak az utóbbi időben kezdte, hogy lefotózza a kisebb, lába elé vetődő cicákat, a valamivel nagyobb, a kocsiba bemászó macskákat. Tök cuki meg minden, de én meg megkértem, hogy NE TEGYE. Százszor, ezerszer, de ő le se tojja, azt mondja "dehogynem", mintha annyira látni akarnám, és egyszerűen megossza velem ezeket a cuki pillanatokat.

Indoklás nélkül is szerintem elégnek kellene lennie, hogy megkértem, ne tegye, én mégis megtettem neki. Öt éve, hogy a macskánkat elvitte egy infarktus. Konkrétan bejött a szobámba, a székem mellé ért, aztán eldőlt. Mivel sürgetett a lehetőségek ideje, nyári szünet volt, ha kutyát akartam, akkor azt a két hetet kellett kihasználni a szobatisztaságra. Két héttel a halála után még nem tértem magamhoz, de már a menhelyen voltunk az első kutyánkért. Aztán három hónnappal később úgy hozta az élet, hogy valakitől hozzánk került egy másik, lelki sérült. Apám és én is segghülyék voltunk, különbség az, hogy neki szinte első szóra minden, nekem mind a mai napig harc. Apám domináns személyiség, én pedig nem, viszont én viszem őket napi 3-4x. Mindamellett, hogy imádom a kutyákat, ésszel felfogom, hogy hülyeség volt még egyet magunkhoz venni úgy, hogy az elsővel sem tudok bánni. És utálom a sétákat. Szeretem a társaságukat, szeretek összebújni velük, de a séták számomra gyomorgörcs, apámtól meg, aki 2 hetente viszi őket egyszer, és teljesen máshogy viselkednek, hallgatom, hogy milyen egyszerű, meg osztogatja a hülye tanácsait, miközben pont az a lényeg, hogy vele máshogy van. Ő egyszer szól, és lenyugszanak, én meg ezerszer szólok, és semmi nem történik, pedig pórázon viszem őket, apám meg az egyiket póráz nélkül. Eszembe jutnak a macskás napok, sokat dörgölődzött, kijött az ajtóhoz üdvözölni, együtt aludtunk, és nyugodtabb napok voltak, már ami a macskával illeti. Úgy érzem, hogy tőle több, vagyis jobban érezhetőbb szeretetet kaptam. Erősebb volt a kötődés, és éreztem, hogy jó vagyok neki, ki tudom elégíteni az igényeit, míg a kutyáknál a lelkem nyuvasztása sem elég.

Nos tehát, nagyon él bennem, hogy cicát szeretnék, de tudom, hogy nem lehetséges. Egyébként a macskánk utcai cica volt, apám csontsoványan hozta haza. Tényleg nem tudom hogyan kurtítani, hogy kavargó, kellemetlen érzéssel tölt el, mikor azokat a cicákat látom a képen. Apám meg csak legyint rá.

Mindamellett, hogy jólesett kiírni magamból, igazán érdekelne a szülők válasza, hogy mennyire tartanák tiszteletben a gyerekük kérését.