Miért utálom ennyire, hogy majdhogynem gyereknek néznek, ráadásul szinte rendszeresen? És mi okból kicsinylik le az életkoromat, illetve a velejáró tulajdonságaimat?

29 éves fiú/férfi vagyok, tehát majdnem 30.

Caligula római császár például már 28 évesen meghalt, Néró pedig 30 volt ekkor. Igaz, nem természetes halál érte őket, viszont mégiscsak uralkodók voltak, több év tapasztalattal a hátuk mögött. (Caligula négy, Néró tizenhárom évig regnált.)

Sőt, még a mai világban is, sokan már olyan 21-24 éves korukra szülők lesznek, de 26-27-re még többen.

Szőrös-szakállas, mély hangú férfiak... nekem bezzeg sajnos vékony a hangom, és eléggé vékony szálú a szakállam, amiről nem tehetek, de felettébb irritál. Nem tudok emiatt határozottságot, komolyságot sugallni, hanem a hangom alapján legyerekeznek. (A melleim is nagyok, gynecomastia miatt.) Felháborító!

Igaz, önbizalmam sincs, viszont megalomán érzések kerítenek időnként hatalmukba. Biztos ellensúlyozás gyanánt.

Nem volt még párkapcsolatom, szűz vagyok. Barátaim sincsenek, egy kivétellel.

Pszichésen is beteg vagyok, rengeteg pszichiáternél jártam már az évek során. Több betegséget is megállapítottak, gyógykezelés alatt állok.

A fenébe is, nem 19, hanem 29 éves vagyok...

A szememben olyan 43-44 éves korukig nem számítanak túlkorosnak a hölgyek. Legalábbis, hozzám viszonyítva.

A szüleim 58 évesek, vagyis közel vannak a 60-hoz. 35 éve házasok (!), és 38 éve ismerik egymást (!).

Nem, nem szeretnék gyerekeket, sem külön családot, de párkapcsolatot talán igen. Azt viszont mindennél jobban, hogy komolyan vegyenek, illetve elismerjenek.