Van olyna sztoritok, hogy akkor fingottatok, amikor nem kellett volna?

Anyósoméknál voltunk, ismerkedési fázis még az elején, a nappaliban ültünk a kanapén és a fotelekben körben, beszélgetés közben véletlenül kicsúszott. Rövid volt, de jó hangos. A kanapé vagy ülőgarnitúra se sokat tompított rajta. Egyértelmű volt, hogy az én irányomból jött a hang, meg az is hogy mindenki hallotta. Elvörösödtem szégyenemben, mint a rák, lefőttem egy perc alatt. Szerencsére senki nem reagálta le sehogyan sem, teljesen figyelmen kívül hagyták, mintha nem hallottak volna semmit sem. Nem nevették el magukat, nem mondtak rá semmi "vicces" megjegyzést, nem kezdtek fintorogni meg fújolni, de azért égett a fejem, mint a dög.

A másik eset meg egyszer otthon, kint az erkélyen, panel, 3. emelet. Elfeledkeztem magamról hogy hol vagyok és ösztönösen elengedtem, mintha a budin ülnék. Teljesen abban a tudatban voltam, hogy egyedül vagyok. Csak annyit mondtak alólam, hogy "egészségedre!". Hupsz, akkor esett le, hogy basszus, nem a lakásban vagyok, hanem kint az erkélyen. :)