Mit éreztél, amikor úgy igazán szerelmes voltál?

Nehéz megfogalmazni. De nagyjából nem tudtam nélküle létezni, mindent szerettem benne vagy vele kapcsolatban, ha bármi rossz történt vele akkor én is rosszul éreztem magam, segíteni akartam, boldoggá tenni, felaldoztam a saját idom, hogy a kedvében járjak, ha szüksége volt rá, támogattam, egyszerűen vele akartam lenni. Fontosabb volt nekem sokszor, mint én magam, és mindez észrevétlenül. Imádtam a beszelgeteseinket, mindig építő volt és jobb lett a kedvem. Mindig azon gondolkodtam, mivel tudnám

Meglepni, mert a mosolya jelentette a világot :)

Legtömörebben megfogalmazva: azt, hogy csodálatos, hogy együtt vagyunk, egymás életének részei vagyunk.

Ez egyébként nem egy folyamatos érzés, illetve nem zárja ki, hogy egyúttal tisztában legyél a hibáival, időnként jól essen egyedül lenni, képes legyél más embert is vonzónak találni, stb. stb. Már ha a hosszabb idő alatt kialakult mélyszerelemről beszélünk, nem pedig a kezdeti fellángolásról (ahol igazából javarészt a másikról alkotott illúzióidba szeretsz bele).

Na még nem voltál, akkor nem lehet elmagyarázni tényleg.

De lényegében ez egy kábszis állapot, be vagy állva, mint a tök, nem tudsz tisztán gondolkodni, csak rajta jár az eszed, a testeden pedig egy mellkasi-gyomortáji nagyon kellemes érzés lesz úrrá. Ha meglátod, akkor pedig úgy vigyorogsz, mint a tejbetök, és a legjobb érzés a világon.

Két eset volt. Az első teljes mértékben reménytelen volt. Gimnazista voltam, tele tervekkel, àlmokkal, és azt hittem, hogy egyedül a nyakamba tudom venni az egész világot, jöhet bármi. De olyan jött amire nem igazán számítottam.

Gyerekszerelem? Nevezzük annak? 15 éves voltam mindössze.

Első nap a gimnáziummban, évnyitó, majd első óra. Becsengettek. Mindenki bevonult, én már hátul ültem egy másik lánnyal, és bejött az ajtón lassan egy nagyon elegáns, nagyon magas, babaarcú srác, ránéztem és elállt a lélegzetem. Te jó ég! Tényleg osztálytàrsak leszünk? Nem messze ült le mellém, a saját csapata pedig körbeülte őt (egy általános iskolából jött a társasàgàval).

Mondta az osztályfőnök rövid bemutatkozás után, hogy most névsor szerint végig megyünk, és mindenki mond magáról pár sort. Izgatottan vártam, hogy ki ez a srác, és mit fog mondani. Közben rá-rà pillanatgattam oldalról. Jó sokat kellett várnom, mert a több, mint 30 fős osztályban ő volt a majdnem utolsó a névsorban. Felállt a kb akkor 190 centijével, elmondta honnan jött, mi a hobbija, és mi a terve. Mit is mondjak, lenyűgözött. A pulzusom valahogy az égbe szökkent, és csak azon járt az agyam, hogy gyorsan be kell jutnom a társaságàba, és közelebb kerülni hozzá.

Általánosban egy lúzer voltam, mindenki kinézett, és belém rúgott. Nem akartam, hogy gimiben is lúzer legyek. Törtem, törtem a fejem, hogy mégis hogy beszéljek vele. Aztàn teltek a hetek, és bejött az osztályfőnök, hogy elfelejtett szólni, de egy hónapunk van összehozni egy műsort az osztállyal, mert minket jelöltek ki valami miatt az évfolyamon, hogy nekünk kell ezt megcsinálni. Ez a srác csinálta az egészet, és nem tudom miért, de én kaptam a főszerepet vele. Vele kellett táncolnom.

Mint írtam, általánosban rohadt nagy lúzer voltam, szóval nyilván táncolni sem tudtam, igazi botlàb voltam. De ő nem adta fel, azt mondta megtanít táncolni, mert ő zenél is, és tàncra is járt. Minden próba alkalmával egyre furcsábban éreztem magam, amikor hozzám ért egyre gyorsabban vert a szívem, furcsa szorító érzés vett a birtokába, ami érdekes volt. Hirtelen nem tudtam hova tenni. Majd ahogy telt az idő azon kaptam magam, hogy otthon vagyok, ülök a fotelban és erre a srácra gondolok. Azt mondtam magamnak, hogy nem. Ilyen nincs. Nem lehet. Próbáltam elhessegetni a gondolatokat. Majd jött mindennap a próba vele, és mindennap egyre jobban vártam, hogy táncoljunk. A végén azt mondta, hogy nem elég nekem ez a próba, amit iskolában gyakorlunk, muszáj lesz összefutnunk iskolán kívül is. Egyből igent mondtam. Így is lett, elmentünk egy ismerőséhez, én, ő meg a haverjai és ott gyakoroltunk. Jó volt, élveztem minden percét.

Majd már eljutottam arra a szintre, hogy éjszaka nem aludtam. Fel voltam éjjel egykor, fetrengtem, a gyomromban megmagyarázhatatlan görcs volt, a mellkasomban is érdekes érzés kavargott, és a fejemben folyamatosan ez a srác járt. Nem tudtam másra gondolni. Ekkor kellett bevallanom magamnak: Szerelmes vagyok... Életemben először. Te jó ég!

Akkora hatással volt rám az egész, hogy például a srác rajongott egy bizonyos zenei műfajért, amit én utáltam, de ő meg az osztályban is állandóan azt hallgatta hangszórón, és a végén megkedveltem. Én is ezt a zenei műfajt kezdtem el hallgatni itthon is. Állandóan ez a pasi volt a témám mindenkinél, hogy milyen jól táncol, hogy én kaptam a főszerepet, hogy én táncolok vele, hogy iskola után megint vele találkozom, megyünk próbára, stb. Majd egy pár próba után azt mondta nekem, hogy elmehetnék velük bulizni is. Gondolkodás nélkül igent mondtam, onnantól rengeteget jártunk bulizni. A célom elértem. Közel kerültem hozzá. Mellém ült, volt hogy beült az ölembe, volt hogy ő kapott meg engem, és ő ültetett az ölébe engem. Az iskolában több lány féltékeny volt rám. Azt hitték van köztünk valami. Feltűnt nekik, hogy feltűnően boldog vagyok. Tényleg az voltam. Mikor olyanok történtek, hogy hozzám ért, vagy kedvesen szólt hozzám olyan boldogság öntötte el a szívemet, hogy állandóan mosolyogtam, és annyi energia volt a testemben, hogy alig fértem a bőrömben. Ez látványos volt, tényleg. Fülig szerelmes voltam.

De sajnos nem lett semmi. Soha nem mertem volna neki bevallani az érzéseimet, vagy bármi mást, de jól is tettem, mert egy buli alkalmával nagyon messzire hívott a többiektől, és közölte velem, hogy meleg. Én meg ott álltam, és néztem. Nem értettem miért büntet ennyire a sors. Ettől függetlenül sajnos viszont ugyanúgy szerelmes maradtam belé, csak onnantól még jobban elkezdtem titkolni az érzéseimet felé.

Egyszer egy buli alkalmàval együtt is aludtam vele. Sokat beszélgettünk. Elmesélte, hogy honnan tudta már a születésétől fogva, hogy meleg. Megkérdezte, hogy ha lenne egyszer gyerekem hogy hívnàm. Mondta, hogy ő is szeretne egyszer saját gyereket, de melegként ez elég bonyolult. Megkérdezte jó pasinak tartom-e. És közölte velem többször is, hogy tud róla, hogy nekem ő nagyon bejön. Majd egy bulin nagyon megsértett, azt mondta, hogy akkor sem kellenék neki, ha heteró lenne. Ezután másnap elnézést kért. Fájt nagyon amit mondott. Én egyébként felé direkt olyan jelzéseket soha nem tettem, amik arra utaltak volna, hogy ki akarok vele kezdeni. Soha nem akartam megcsókolni, ràmàszni, nem erőltettem magamat rá.

Az első nyári szünet szenvedés volt. Alig találkozunk. Kb három hetente írt nekem egy pár mondatot, de mikor írt majd kirepültem a testemből örömömben. Annyira szenvedtem, hogy nem látom, és nem beszélünk, hogy a legjobb barátnőmnek éjjel-nappal erről panaszkodtam.

Egyszer ismételten műsort kellett csinálnunk, és ő tett fel nekem a műsorhoz egy extrém sminket, de az volt a kérése, hogy feküdjek a díványra, mert nagy közöttünk a magasságkülönbség, neki meg széken nincs kedve görnyedni. Ahogy feküdtem, ő rám feküdt kb és úgy kezdett el sminkelni. Nem kicsit élveztem a dolgot, de remegni is kezdett az arcom, ami miatt abba kellett hagynia a sminkelést.

Mivel mindennap láttam nagyon nehéz is volt kiszeretni belőle, ráadásul haverok is voltunk. Mai napig nem tudom, hogy sikerült, de 1,5 év kellett ahhoz, hogy nagyjából újra helyrehozzam magam. Az utolsó félévben viszont már a szerelmes végtelen boldog rózsaszín ködöt felváltotta a fekete depresszió, hogy az akiért oda meg vissza vagyok nem lehet az enyém. Állandóan magam alatt voltam, nem vidított fel semmi. Állandóan bulizni jártam, mert mikor ott voltam legalább nem Rá gondoltam (akkor már külön társaságban voltunk bulizás terén). Állandóan szomorú zenét hallgattam, és átadtam magamat a lelki fájdalomnak, ami szó szerint azt éreztem, hogy felemészt belülről. Éjjelente álomba sírtam magam szó szerint.

Végül 17 éves voltam már mire jött egy másik srác, és elmentem vele randizni, és össze is jöttünk. A kapcsolatunk túl sokáig nem tartott, és mikor szakítottunk a volt szerelmem volt a váll akin félig-meddig sírtam képletesen értve, hogy hogy megbàntottak. Akkor kicsit megint megrendültem, és megint elkezdtem többet gondolni rá a kelleténél, de azt már nagy erőkkel sikerült elhessegetni.

A négy éves gimnázium alatt volt szó arról, hogy ott hagyom a sulit. Ez a srác szervezett nekem egy bulit, hogy eszembe ne jusson ilyen hülyeség. Miatta maradtam csak.

Véglegesen már 11. második félévében sikerült kiszeretnem belőle. 12-ben pedig már egy olyan pasival voltam, akivel gimi után össze is költöztem.

Azonban mikor elballagtunk kicsit hiányzott a srác még egy pár hónapig. Azt csináltam akkor, hogy írtam neki egy hosszú levelet, kiadtam magamból minden érzésemet, de nem küldtem el. A jegyzettömben maradt örökre. Ezek után sikerült megnyugodnia a lelkemnek. Mióta elballagtunk egyszer találkoztunk több év alatt. Facebookon szokott posztolni, modellkedik néha, láttam, hogy lediplomàzott, és állítólag sikeres is. De már nincs meg a babaarc. Sokat változott, de már mai szemmel, mai külsőjével nem jön be. De azt nem garantàlnàm magamnak, hogy hogy ha kiderülne, hogy mégis bukik a nőkre, akkor nem próbálnék meg vele újra beszélni.

A második alkalommal pedig egy nagyon régi barátommal kerültünk hirtelen közel egymáshoz, mikor a semmiből megcsókolt. Ott összejöttünk, ott is hasonlókat éreztem, de nem tartott sajna sokáig a dolog. Hamar összerúgtuk a port egy hülyeségen, és a férfi hamar kidobott engem. Miatta egy éve szenvedek, de kb most kezdek kimászni a depresszióból. Hát na, huszon pár évesen már másodjára vagyok depressziós a hülye érzéseim miatt.