Azt mondja hogy szeret. De akkor miért viselkedik úgy, mint aki lenéz?

Szinte nem is mond rám jókat, csak rosszakat. Pedig régen szinte semmi rosszat ne mondott rám. Pl. öltözök, azt mondja csipkedjem magam, ne kelljen rám várni, vagy hogy milyen hosszú időbe telt, míg elkészítettem a kajáját. Megígér valamit pl. pettingelünk, de azt mondja majd legközelebb, de előtte ő meg felbiztat vele.

Azt mondja un velem lenni, mert velem egész nap a szobában kell ülni, de ha mondok menjünk valahova, akkor ahhoz sincs kedve, meg hogy azzal idegesítem, ha mondom menjünk valahova. Neki semmi sem tetszik amit én szeretek pl. filmből is csak az a jó, amire ő mondja, hogy jó.

De nem akar velem szakítani, de ő sokszor azt sem tudja mit akarok, mert hogy én még nem akarok gyereket, pedig ő örülne neki, nem is bánná egyáltalán ha becsúszna. Röhög azon, hogy beszól nekem, hogy ha felveszek egy régebbi ruhát, hogy én ódivatúan öltözködöm. Ezután megkérdezi, hogy mit érzek akkor, ha ő beszól nekem, mert hogy egyszer én is mondtam, hogy olyan nadrágot vett fel, ami derékban nagy rá.

Valamikor viccből mondja, ha valami témában ellenkezek vele, hogy kapni fogok tőle egy pofont. Ekkor kérdezem tőle, hogy ezt meg is tenné, azt mondja, hogy bolond vagyok, ő szeret engem, és sosem bántana. Mindezek ellenére mégis mindig azt mondja, hogy szeret, és sosem szakítana.