Ki ért velem egyet?

Úgy látom, hogy majdnem az egész élet egy állandó megfelelés. Valójában nagyon ritkán vagy nagyon kevés ideig van olyan, hogy ne kellene megfelelni és önmagunk lehetnénk és ne lenne jelentősége annak, hogy megfelelünk vagy nem.

Az iskolában is meg kell felelni, a tanulásban is, manapság meg főleg, a tanároknak is, az osztálytársaknak is. Ha jobban belegondoltok, nem azért kedvelnek egy osztályban valakit, mert önmaga, mert olyan, amilyen, hanem azért, mert hozzájuk hasonló vagy megfelel nekik. Ha nem olyan, mint ők vagy valamiért nem felel meg nekik (nem elég menő, nem elég okos, nem elég szép, nem elég akármilyen), akkor már nem kedvelik.

Az egyetemen sokszor szintén csak azért beszélget, ismerkedik egyik ember a másikkal, mert egy órára járnak, de amint már megszűnik az a kurzus, már onnantól kit érdekel mi van a másikkal. Még akkor is ha egyébként nem felszínes beszélgetések voltak hanem tényleg megismerték egymást.

A párkapcsolatban is folyton meg kell felelni, mert akárhogy is nézzük, de már az első randin a megfelelés megy, nyilván nem jössz össze olyannal, aki nem tetszik, utána pedig még annál inkább. Ahhoz, hogy fenntartsd a kapcsolatod, ahhoz amennyire lehet mindig meg kell felelned. Hogy a kapcsolatod érdekes legyen, hogy még mindig vonzódjon hozzád a másik, hogy nézz ki jól, hogy ne legyél unalmas. Nem csak külsőleg, hanem belül is. Hogy a viselkedésed, személyiséged, felfogásod olyan legyen, ami a másiknak is megfelel. Nem azt mondom, hogy nem lehet szeretni valakit, akkor amikor épp rossz napja van, valami miatt nagyon kiborul és pizsamában sír otthon, de valójában nem a másikat szeretik az emberek, hanem azt, amilyen a másik. Bizonyos tulajdonságait. Nem biztos, hogy megcsalják egymást, de mindig azt mondják, hogy tenni kell azért, hogy működjön a kapcsolat, tulajdonképpen sokszor az van, hogy ha két ember egy ideig nem csinál közös programokat vagy nem szexelnek mert mondjuk egyéb bajuk is van vagy összejön a sok munka, akkor manapság már az emberek nagy része erre azt mondja, hogy ez nincs rendben, mert így nem lehet szeretni a másikat.

A munkahelyet már nem is mondom, egyértelmű, hogy teljesen a megfelelésről szól, de ez szerintem érthető is.

Tapasztalataim szerint még a barátságok is a megfelelésről szólnak. Eleve úgymond át kell menned a vizsgán ahhoz, hogy valaki elkezdjen veled barátkozni, hogy komolyan érdekeld őt, hogy huzamosabb ideig ő is keressen. Minden beszélgetés olyan mint egy vizsga, hogy mennyire felelsz meg neki, mennyire vagy érdekes, mennyire vagy szimpatikus és amikor már pár hónapja, pár éve a barátod, akkor is mindig oda kell figyelni a barátságra mert ha esetleg valamiben megváltozol vagy ő változik meg vagy egyszerűen csak már nincs rád szüksége, akkor már a barátságnak annyi, nincs tovább.

A közösségi oldalak meg rátesznek egy lapáttal erre az egészre, mert mindig látod másoknak milyen jó és ha neked nem olyan jó, akkor kezded rosszul érezni magad. Ha esetleg neked is jó és boldog vagy, az a jobbik eset. Az egész egy hazugság, mert mindenki csak a boldog pillanatait osztja meg és a rosszakat senki, ezért azt hiszed, hogy mindenkinek tökéletes élete van. Lehet, hogy tudod, hogy nem így van ha esetleg jobban ismered az illetőt és őszintén elmondja hogy baja is van meg ismersz embereket, akik ezt tudják róla, de amúgy nem.

Ezen kívül azt vettem észre, hogy ma már szinte senki nem mond el senkinek semmi rosszat, mindig csak azt mondják el, ami jó. Sokan kifejezetten letagadják ha valami rossz történik. Ha már valaki őszinte és elmondja ha bántja valami, akkor az már furcsa.

Régi barátokkal és új ismeretségekkel is gyakori, hogy te megnyílsz a másiknak és olyan természetesen beszélsz vele, de ők veled nem.

Kinek mi a véleménye erről?

Szerintem csak akkor lehetsz teljesen önmagad ha egyedül vagy, esetleg ha jó a kapcsolatod a szüleiddel, akkor velük. Ha olyanok, hogy feltétel nélkül szeretnek, de valakiknek még ezzel sincs szerencséjük.

Nektek nem fárasztó néha ez az állandó megfelelés?